Szemben a zavižan-i menedékház. felette a Vučjak. Úton a Velika Kosa csúcsára.

Az Ante Premužić megálmodta út első szakasza

A Premužić-ösvényt a parkolótól nagyjából 15-20 perces sétával értük el. Közben beugrottunk megnézni a Velebiti Botanikus Kertet, melyben a hegység endemikus fajait gyűjtötték össze egy dolina oldalában. A Premužić-út kezdetét tábla jelezte, az eddigi murvás erdészeti út keskeny gyalogúttá szelídült. A táj az első 1600 méteren nem volt különösebben izgalmas, ám ezután kiértünk a fák közül a sziklás hegyoldalra és egyből világossá vált az ösvény nagyszerűsége. Az utat úgy építették a sziklák közé, hogy nagyobb-kisebb sziklákkal ékelték ki mélységet, a járófelületet apróra tört kövek alkotják. Hosszabb távon ezen persze nem könnyű a járás.

A Premužić hegyi út a következő kilométereken egyenletesen emelkedett és kanyargott a sziklák közt. Hamar elértük a névadó emlékművét, mely egy jókora szikla a nevével. Az út ezen részén jól ráláttunk az alattunk elterülő széles völgyre, melynek másik oldalán a park két legmagasabb csúcsa, a Mali és a Veliki Rajinac tornyosult. A völgy végén a Lomska duliba rétje zöldellt. A rét túlsó felén – a Rajinac csúcsokkal szemközt –, pedig ott magasodott a Golubić, mely a Hajdučki kukovi legmagasabb pontja.

Premužić-ösvény

Nagyszerű kilátás a sziklás vidékre

Az egyre emelkedő út egészen közel vitt minket a kopár sziklás csúcsokhoz, melyek oldala teljességgel járhatatlan. A mély víznyelőkben mindenütt leszakadt sziklák látszottak. A kőtenger fenséges egyhangúságát a fenyők zöldje és a panoráma törte meg.

Érdemes az út ezen szakaszán egy kis kitérőt tenni a Gromovaća csúcsára (1676 m). Mi ekkor kihagytuk, egy későbbi túrán azonban megmásztuk. A kiszögelléshez vezető ösvényt felirat jelzi. Az első néhány tucat méter törpefenyők között vezetett, de a Gromovaća tövében szükség volt némi sziklamászásra is. A látvány azonban egészen pazar!

A Gromovaća leágazását követően további 15-20 per séta után értük el a Rossiljeva koliba nevű menedékházat, mely jó állapotú, előtte pad és asztal, benne új bútorok. A néhány méterre mellette álló budi ellenben inkább riasztó. Sokan csak eddig a házig jönnek és fordulnak vissza Zavižan irányába. Mi azonban továbbindultunk és az ösvény legizgalmasabb része következett. Az utat mindkét oldalról mély szakadék övezte, mintha egy vékony peremen egyensúlyoztunk volna. A Premužić-út teljesen biztonságos, megcsúszni, leesni nem könnyű. A legnagyobb izgalmat egy zerge jelentette számunkra. Egyszer csak előszökkent a fenyők közül, hosszasan bámult minket, majd továbbállt. A zerge-kaland közvetlenül a Crkvena-csúcs tövében esett meg velünk. Itt újabb kilátópont lett volna elérhető, de túl nehéznek ítéltük meg gyerekkel.

Elhagyva a Crkvena-t, az ösvény nagyon meredeken zuhant le két szikla között és hamar bükkerdőben találtuk magunkat. Jól esett az árnyék. A Sjeverni Velebitben nincs kiépített forrás, a sziklák pedig napközben nagyon fel tudnak forrósodni.

A zerge visszanéz

Veliko Lubenovac

Közel két kilométert kellett megtennünk a bükkök árnyékában a következő elágazásokig. Az első a Krajačev kuk felé vezetett, mi viszont a Veliko Lubenovac mezőt céloztuk be. A megtett 12. kilométernél hagytuk el a Premužić-ösvényt. Az út meredeken szaladt le, rövid idő alatt 200 métert veszítettünk a magasságból. Mivel elég későre járt, a Veliko Lubenovac mezőig tartó további két kilométert gyorsított tempóban teljesítettük.

A Veliko Lubevovac fontos legeltető hely volt egykor a hegyen. A korábbi pásztorházak ma bérelhetőek. Nekünk nem sok időnk volt nézelődni. A Mali kuk tövében vetettünk egy pillantást a mezőre és a jelezett utat elhagyva köves erdészeti úton mentünk további 500 métert, majd rácsatlakoztunk a mező másik oldalán futó turistaútra. Pik-pakk a Rožanski kukovi és a Hajdučki kukovi közti szűk völgyben találtuk magunkat. Dacára annak, hogy a szakasz első felén továbbra is erdészeti út vezet át, rendkívül vadregényes az erdő. Ez a terület szigorúan védett őserdő. Nincs erdőművelés, az állomány folyamatosan pusztul el, újul meg.

Szigorúan védett ösvényen

A völgy aztán hamar beszűkült, az erdészeti út helyett csak egy vékony ösvény maradt és nekivágtunk egy meredek kaptatónak, mely a két sziklaformációt összekötő nyeregre vezetett fel. Innen jobbra a Golubić felé lehet indulni és bejárható a Hajdučki kukovi, balra pedig a Rossiljeva koliba közelébe lehet kilyukadni. Mi egyenesen mentünk tovább. Az erdő továbbra is varázslatos volt, ugyanakkor kissé félelmetes is, a medveveszély miatt. Úgy képzeltük, hogy ez a terület ideális a mackóknak. Hogy miből gondoltuk? Hát a lépten-nyomon ott lévő friss medveszarból.

Pillantás a Veliki Lubenovac mezőre

Hosszú visszaút

Rövid lejtmenetet követően elértük azt az autófordulót (18. km), ameddig a parkőrök be szoktak jönni ellenőrizni, hogy senki sem vadkempingezik. További 1 km után pedig kiértünk a nemzeti park szélén húzódó „főútra”. A Zavižan-ig hátralévő táv innentől igen fárasztó és unalmas volt. Egyrészről ez volt túránk legmélyebb pontja (1316 m), ahonnan az 1565 méteren lévő parkolóig folyamatosan felfelé kellett menni. Másrész kevés látnivalót kínált. Ám ez az áldozat megérte, mert így nem csak a minden turista által végigjárt útvonalat ismertük meg, hanem kalandoztunk kicsit a parkban, megkerülve a Rožanski kukovi szikláit.