Miroslav Hirtz menedékház a Fehér szikláknál

A Begova staza-n a menedékházig

Az útról balra fordulva a mászás meredekebb része következett. Továbbra is köves erdészeti úton haladtunk a Begova staza-n (Bég-ösvény) felfelé, de ezt már csak terepjárók és traktorok használták – bár a horvátoknál ezt sosem lehet tudni, a legváratlanabb utakon is össze lehet futni a leghétköznapibb járművekkel, itt azonban senki sem volt rajtunk kívül.

A következő két kilométer egyenletes emelkedésű volt, az idő egyre szebb lett és a fák közül már ráláttunk a környező magaslatokra. Körben mindenütt sziklák és szürke törzsű bükkök voltak, amik néhány nappal, talán héttel korábban még színes levélkoronát viseltek. Mi erről sajnos lemaradtunk, a rozsdabarna, sárga és vörös levelek beborították a talajt. Ahogy haladtunk felfelé, a bükkök közé egyre több sötétzöld fenyő vegyült, de fogalmunk sem volt arról, hogy hogyan fognak kinézni a fehér sziklák.

Nagyjából négy és fél kilométert tettünk már meg, amikor egy nyereghez értünk (1070 m), ahol az erdészeti út elfogyott és egy jóval meredekebb ösvény indult a Fehér sziklák irányában. Ez már a fokozottan védett erdő területe volt. Tudtuk, hogy innen még 200 méternyi szintet kell leküzdenünk, mindezt alig egy kilométer alatt. A húsz százalék körüli meredekség egészen addig nem engedett, míg fel nem értünk egy peremre, ahol pár perc múlva egy menedékházat pillantottunk meg a vakító napsütésben. A Miroslav Hirtz-ről elnevezett menedékház 1286 méteren áll, de a közelben van még egy másik épület is.

Elől a fantasztikus sziklák, jobbra a Bjelolasica gerince

Kilátás a Fehér sziklákról

A Fehér sziklák tulajdonképpen két sziklaformáció elnevezése. A Bijele i Samarske stijene két egymás melletti terület, a hegy gerincén. A kopár sziklákat a csapadék formálta és egy rendkívül nehezen járható labirintust hozott létre. A legmagasabb pontokra csak mászva, a kifeszített drótkötelekbe és a lábvasakba kapaszkodva lehet feljutni. A sziklaalakzatok magassága eléri az 50 métert.

Az 1335 méter magas Bijele stijene csúcsra már csak én merészkedtem fel. A néhány négyzetméteres szikláról körbe tekintve elképesztő kilátásban volt részem. Alattam körben fehér sziklák sorakoztak, kelet-északkelet felé feltűnt a Bjelolasica fehér gerince és a Klek. Délnyugati irányban a Velebit északi részéig sorakozó helyek tetejét nyaldosta a laposan tűző őszi napfény. Kivehető volt a Mali és Veliki Rajinac csúcsa a Velebitben. Északnyugatra pedig a Risnjak magasodott a horizont peremén.

A sziklaformációk közti repedések, szakadékok közti út nehezen járható. A gyerekek nagyon élvezték, de csak lassan haladtunk előre. Az ösvény teljesen kiszámíthatatlanul kanyargott, gyakran métereket kellett mászni felfelé a köveken, másutt alig lehetett átférni két szikla között.

Lefelé a vadonban

Ereszkedés a vadonban

A 6. kilométernél találtuk meg a lefelé vezető másik utat, mely meredeken futott le az erődben, igazán vadregényes sziklák és barlangok között. Valódi európai őserdőben sétáltunk. Két kilométernyi ereszkedés után (1023 m) közel kerültünk a kövezett erdei úthoz, de térkép alapján jóval hosszabbnak tűnt, mint a turistaút, mely a párhuzamosan futó szűk völgyben futott. További másfél kilométer után elértük a Begova staza alján lévő parkolót, majd a murvás erdei úton, tehát kicsit hosszabb utat választva jutottunk el az autóhoz. Időközben a kora délutáni napsütésnek már nyoma sem volt. Borús szürkületben indultunk vissza Ogulinba.

A Fehér sziklák megmászása igazán nem volt könnyű. Több mint 600 méternyi szintemelkedést kellett leküzdenünk, de az igazi nehézség fent várt minket. A sziklák közti út nehezen és lassan járható. Hosszabb és komolyabb bejáráshoz korábbi indulás és hosszabb nappalok, vagy a sziklák közti menedékházak egyikében eltöltött éjszaka szükséges. Ezek a feltételek október legvégén nem voltak adottak, de azt a rövidke időt, amit fent töltöttünk, kicsit sem bántuk meg. Másrészről pedig ott volt a szinte érintetlen szépségű védett őserdő, melyhez fogható kevés helyen van Európa közepén.