Jasenačko polje – a hegyek ölelésében elterülő fennsík, szemben a Bjelolasica tömbje

Vreloból a Bjelolasica tetejére

Leszámítva a síközpont romjait, Vrelo takaros hegyi falu (620 m), ahol Jasenek más részeihez hasonlóan régi házak és újabb nyaralók sorakoznak. A házakat a falun átcsörgedező patak után hagytuk el. Jasenaknak ez a része a közelben fakadó forrásról kapta a nevét. Forrásból egyébiránt az egész hegységben csak néhány van, a mészkő és dolomit úgy tünteti el az egész évben jelentős mennyiségű csapadékot, mint a szivacs. A kis patak – sok más hasonló horvát vízfolyáshoz hasonlóan – néhány kilométernyi tekergést követően a fennsík délkeleti pontján eltűnik egy víznyelőben.

A Kula felé vezető utat több tábla is jelöli. Az első kilométer meredek volt, intenzív izzadást követően hamar 760 méter felett találtuk magunkat, azon a makadámúton, melyről a falu végén tértünk le. A túra első részére jellemző volt, hogy a turista ösvény ezt az utat követte, vagy rövidítette le erdei szakaszokkal. Az erdő vegyes összetételű, alapvetően bükk és fenyő alkotja. A felsőbb részekre inkább a bükk a jellemző, egyedül a gerinc peremét csipkézi némi törpefenyő.

A második kilométertől (900 m) már szorosan a hegy oldalában haladtunk a makadámúton, a meredekség enyhült valamelyest. Jó tempóban értük el az ötödik kilométert (1099 m), ahol az erdészeti út kiszélesedése egy teherautó-fordulót képezett. Ettől a ponttól tovább lehetett volna menni északnyugat felé, hogy megkerüljük a hegyet, mi azonban balra tértünk le és egy meredek traktornyomon gyorsan jutottunk egyre feljebb. A jelzések ezen a részen kicsit kopottak, hiányosak voltak. A dolgunkat nem csak a meredekség, hanem a sziklás terep is nehezítette. A csavarodó törzsű bükkfák közül csak néhány helyen láttunk ki. A lombok közül itt-ott láttuk a szemközti csúcsokat, de semmi egyéb érdekességet nem tartogatott a kaptató, leszámítva, hogy hamisítatlan esőerdei környezetbe keveredtünk. A vegetáció rendkívül dús volt, főleg a hegytetőhöz közeledve.

A meredekséget jól mutatja, hogy egy kilométernyi mászással 300 méterrel jutottunk magasabbra és az egyre alacsonyabbá váló fák jelezték, hogy hamarosan elérjük a gerincet. Nem sokkal később az erdő egy hirtelen váltással üde zöld, virágzó mezővé változott. Térdig gázoltunk a különféle növényekből álló, méhektől zajos virágszőnyegben, majd pár perc alatt elértük a gerincnek azt a pontját, ahonnan három irányba is tovább lehet menni (1470). A gerinc túloldalán, alig két percre áll a Jakob Milečić-ről elnevezett menedékház, balra fordulva a Bjelolasica hegy gerincén hosszan kanyargó ösvényen a sípályák teteje érhető el. Erre terveztük a visszautat, de előtte még el akartuk érni a hegy legmagasabb pontját, az 1534 méteren lévő Kula-t.

Vreloból jöttünk, át a virágos mezőn

A Kula

A menedékház feletti hágótól alig 20 percnyi laza séta után értük el a Kula-t. Ez volt a túra 7. kilométere. A magassági pontot egy töredezett betonoszlop jelöli. Ennek tövében főztünk egy kávét és megcsodáltuk a körpanorámát. Körben szépen látszottak a Gorski kotar vonulatai, keletre a Klek impozáns sziklája. Nyugatra, a mély völgy másik oldalán pedig jól kivehető volt a Bijele stijene és Samarske stijene sziklás gerince. A távolban pedig a Velebit északi tömbje magasodott, melynek legmagasabb pontjai ilyen távolságból is jól beazonosíthatók voltak. Egy szóval a Kula csodálatos élményt nyújtott, főleg így, a késő délutáni fényben.

​Északi kilátás a geodéziai oszlop mellől (Kula – 1534 m)

A Bjelolasica gerincén

A csúcsról két út is vezet lefelé északi irányba, mi azonban pont ez ellenkező oldalra akartunk eljutni, ezért a gerincen hosszan végig futó ösvényen indultunk visszafelé. A Kula csúcsát elhagyva hamar visszaértünk ahhoz az útelágazáshoz, ahol elértük a Bjelolasica hegy tetejét. A terep innen fokozatosan nehezedett. Az utat sűrű növényzet szegélyezte, a felszín egyre sziklásabb lett és hol fel, hol le mentünk a végeláthatatlan gerincen. A nehézségeket feledtette a folyamatos körpanoráma. A hágó utáni első csúcsról visszatekintve megláttuk az apró menedékházat és szép kilátásunk volt a Kula-ra. A nap egyre laposabban súrolta a végeláthatatlan és érintetlennek tűnő erdőséget. Egyre közelebb és közelebb értünk a Bijele stijene szikláihoz, de a sípályáknak nyomát sem láttuk. Fáradtan botorkáltunk a le és fel kanyargó sziklás ösvényen. Minden forduló után azt reméltük, hogy elértünk végre az erdőbe, ahol kényelmesebben és gyorsabban lehet haladni.

A gerincen vezető út nagyjából 3 kilométer hosszú és minden nehézsége ellenére fantasztikus élményt nyújt. A vegetáció elképesztően buja és zöld volt július közepén. A 1400 méteres hegytetőn a bükkök tövében hatalmasra nőtt páfrányok, némi csalán és sok egyéb növény alkot izgalmas növénytársulást. A hegynek ez az érintetlen része, ahová nem ért fel az erdőművelés, valódi őserdő.

​Látkép a sípályák tetejéről, a völgyben jobbra kell fordulni

Lefelé a sípályákon

A 10. kilométert elhagyva, hét óra tájban, 1370 méteres tengerszint feletti magasságon értünk ki az erdőből a legfelső sípálya tetején álló felvonóhoz. Nekiindultunk a meredek lejtőnek. Sietnünk kellett, mert a nap lebukóban volt. A sípálya tetejéről nagyszerű rálátásunk volt a távoli Mala-Kapela hegyeire. A szemközti magaslatról egy másik pálya futott a völgy aljára. Ezt a magaslatot szerencsére nem kellett megmászni, a völgybe leérve jobbra vezetett az út és megkerülte ezt a pályát. Egy rövid fennsíkon haladtunk át, majd a 11. megtett kilométernél elértünk a Gorimkovica pálya tetejére (1275 m). Innentől elhagytuk a jelzett utat és toronyiránt indultunk lefelé. A magas aljnövényzetben kerestünk egy állatok által kitaposott ösvényt. Közben a szívbajt hozta ránk egy közelben nekilóduló állat. Reméltük, hogy vaddisznó volt, nem medve. A Velika Kapelában élnek medvék, elpottyantott, jellegzetes nyomaikat a Kula közelében is láttuk.

A Gomirkovica pályán viszonylag hamar lerohantunk. Egy kilométeren kétszáz métert ereszkedtünk, ami egész biztatónak tűnt, de tudtuk, hogy a következő szakasz ennél kegyetlenebb lesz, mert további 400 méternyi szintet kell letudnunk. A Gomirkovica pálya alján egy elhagyott síházat találtunk. Néhány éve talán még komoly síélet volt ezen a helyen, de jól láthatóan a felvonókat már egy ideje nem üzemelte be senki. Nekivágtunk a Vrelo pályának. Se jelölt, se jelöletlen utat nem találtunk. Megpróbáltunk a kegyetlen meredekségű hegyoldalon minél kevesebb seggreeséssel leérni. A köves-füves talaj csúszott, a pályán itt-ott növő bokrokba fákba kapaszkodva mentünk egyre lejjebb. A pálya középső szakaszán mély vízmosások nehezítették az ereszkedést. Már majdnem sötét volt, amikor leértünk a sípályák aljára, egyenesen a kocsihoz. Piszkosul elfáradtunk, főleg a gerincen kanyargó ösvény és a Vrelo pályán való ereszkedés viselte meg a lábainkat.

A Bjelolasica egy egészen kivételes, remek túrahely azoknak, akik szeretnek a civilizációtól távol, őserdei környezetben, nehéz erdei terepen kirándulni. Könnyű beleszeretni az elképesztően dús erdőbe és a hegygerincről nyíló panorámába. Biztos, hogy elsőre nem a legkönnyebb utakat választottunk, de talán éppen ezért volt meghatározó élmény számunkra a Bjelolasica. Aki errefelé tervezi a túrázást, az választhat más útvonalakat is, de arra mindenképpen figyelnie kell, hogy a hegyen nincs vízvételi lehetőség és igen nagyok a magasságbeli különbségek. A 13 kilométeres túra első hét kilométerén 900 métert mentünk felfelé. Az utolsó három kilométeren pedig 800 métert ereszkedtünk.