Rupnica oszlopai márciusi délelőtti fényben

Atyina várától Rupnica oszlopaiig

Az aszfaltúton elindulva első célunk a falu határában található Rupnica nevű egykori kőbánya volt, melynek riolit oszlopai 1948 óta élveznek országos védettséget. A szabályos sokszög alapú hasáb alakban megszilárdult magmás kőzetet mi egyszerűen lebazaltoztuk, pedig valójában riolit alkotja a látnivalót. A túrának ez az első két kilométeres szakasza igen könnyű, az aszfaltcsíkot kell követni, de ügyelni kell a házaktól csaholva kirohanó kutyákra.

A kőoszlopok leginkább délelőtti napsütésben mutatnak jól, délutánra általában árnyéba kerül a hely. Tettünk egy sétát a kőbánya peremén végig futó tanörvényen, majd megreggeliztünk és elindultunk a hegyre. Mivel még nem volt a fákon levél, így a Točakot jelző vadonatúj piros tábla a kőbánya pihenőpadjaitól is jól látszott. Ennek nagyon örültünk, mert abban bíztunk, hogy jól jelzett ösvényen mehetünk fel a csúcsra. Elsétáltunk az alig száz méterre lévő táblához, átmentünk a többnyire igen bővizű Čadavica patak hídján és megpróbáltuk megkeresni a turista jelet.

Az új tábla jól jelzett utat sejtet, pedig nem

Félkész útvonal a Točakra

A telefonos applikáció tisztán mutatta, hogy merre kell elindulni, de a terepen az egyetlen nyom, ami az útvonalra utalt, a már említett tábla volt. Ezen egyébiránt a nagyjából tarthatónak tűnő két és félórás menetidő szerepelt. Innentől aztán egyetlen jelet sem találtunk, viszont be tudtuk azonosítani, hogy a mély völgy bal oldalán kellene keresnünk a nem létező utat. Az első métereket négykézláb, a gyökerekbe kapaszkodva tettük meg. A meredekség később sem szelídült sokat. Viszonylag gyorsan 350 méteres magasságon találtuk magunkat egy kis platón, ahonnan jól látszott az alattunk kanyargó országút, a szemközti Rupnica és a nem túl távoli falu is, felette a várrommal.

A térkép alapján innen egy hosszú, változó meredekségű gerincet kellett követni. Jelet továbbra sem találtunk, de nem volt nehéz a tájékozódás. A következő probléma a 3. kilométer elérésekor adódott. Széles erdészeti utat keresztezünk, melyet mélyen vájtak a hegyoldalba, a szemközti oldal egy 4-6 méter magas, szinte függőleges falként állta el az utunkat. Gyökerekbe kapaszkodva megpróbáltunk fogást találni rajta.

A „falmászás” után nem sokkal találtunk egy félkész jelet. A középső fehér pötty megvolt, de a piros kör hiányzott. Aztán észrevettük a következőt, majd sorban a többit. Innentől a csúcs alatti gerincig csak ilyen jelek voltak, mintha valaki elfelejtett volna piros festéket hozni a jelöléshez.

A következő kilométeren ezeket a félkész jeleket követtük. Az ösvény hol meredekebb, hol kissé lankásabb volt, de semmiképpen sem volt könnyű. Az erdőt többnyire bükk alkotta, de itt-ott kisebb ligetet alkotott a fenyő és a nyírfa. A 4. kilométert elhagyva egy újabb erdészeti utat találtunk (680 méter). Az út szélén nem láttunk jelet, így ismét az applikáció térképét próbáltuk meg követni. Nagyjából 500 métert tettünk meg a makadámúton, melyről jobbra tértünk le.

Kamaszodó vaddisznók

Könnyebb terep, néhány vaddisznóval

A hegytetőre vezető út utolsó szakasza már könnyebbnek bizonyult. A nem túl meredek ösvény néhány perc után egy sötétlő fenyőfolthoz ért. Itt értük el a Bilo-Lom-Točak nyereg északi, lefelé csapódó részét (5 km, 760 m). Ennek a gerincnek a másik oldaláról már Novo Zvečevoba lehet lejutni. Innen egy szélesebb, jelzés nélküli erdészeti úton mentünk tovább. Nagyjából két perc alatt egy kisebb tisztáshoz értünk, melyet teljesen feltúrták a vaddisznók. Először arra tippeltünk, hogy ezek régi fötrések, de jobban körbenézve, nagyjából 30 méterrel előttünk négy kisebb méretű vaddisznó túrta az avart. Hiába zajongtunk, nem vettek észre. Készítettünk néhány fotót, majd biztos, ami biztos alapon kiabáltunk néhányat, mire komótosan odébb álltak a kamasz korú cocák. A Papukban nem különösebben nehéz vadakkal összefutni. A vaddisznó különösen gyakori errefelé, szinte minden túránkon láttunk már néhányat.

A vadkaland izgalmai után nem volt más hátra, mint célba venni a Točakot. Továbbra is az erdészeti utat követtük, és elértünk egy újabb vaddisznó-járta tisztáshoz. A terep ismerős volt, mert korábbi túráinkon már jártunk itt. A jól belátható, széles hegyháton jelzések és ösvény nélkül is könnyű betájolni a hegytetőt. A bükkfák árnyékában elő-előbukkannak a hegyre jellemző szürkészöld sziklák, melyek szinte vezeti a szemet az erdőben a csúcs felé. A vaddisznóktól a hegytetőig tartó út nem sokkal volt hosszabb 20-25 percnél, így csak negyed órával mentünk rosszabb szintidőt, mint ami a völgyben álló táblára volt írva (6.2 km).

Nem lóg a fák fölé a három szintessé varázsolt kilátó a Točakon

Kilátás a Točakról

A Točakon néhány éve uniós támogatással kilátót emeltek. Amikor 4 éve ott jártunk, a kilátó két szintje már állt, de semmit sem lehetett látni a vélhetően nagyszerű körpanorámából, mert körben a fák méterekkel lógtak a kilátószint fölé. Ezen a problémán két módszerrel próbáltak segíteni a horvátok. Egyfelől a kilátó új szintet kapott, azaz a faépítmény meglévő szintjeihez hozzácsavaroztak egy újabbat. A legmagasabb szintre egy remek távcső is került, amivel szép időben igen messze lehet ellátni. Nekünk csak a bevezetőben említett Macute falut sikerült megtalálnunk, ott pedig sok látnivaló nincs. A hetek óta tartó szárazság és a levegőben kavargó sivatagi por alaposan visszanyeste a látótávolságot. Talán másnak nagyobb szerencséje lesz, ha arra jár.

A horvátok másik nagy ötlete az volt, hogy az említett irányba kivágtak néhány fát. Ennek eredményeként Macute, és ami mögötte van, látható vált, de a Točakról továbbra sem nyílik körpanoráma. Ez igen nagy kár, mert a hegy az egyik legmagasabb a Papukban, ráadásul elszigetelten magasodik a hegység középső és nyugati felének határán. Jó lenne innen messzire nézni. Ezúttal drónt sem reptettük, mert a poros levegő miatt sokat nem láttunk volna a környező vidékből.

Rügyben a bükkök – utunk a kép bal oldalán lévő gerincen vezetett

Vissza Atyinába

A visszaút hosszabbnak, de könnyebbnek ígérkezett. A kilátó oldalán több tábla jelzi, hogy merre kell elindulni, illetve azt, hogy 2 óra a menetidő. Mi nagyjából három óra alatt értünk a faluba, pedig eléggé szedtük a lábunkat.

A lefelé vezető út első szakaszát már ismertük, mert egy részen megegyezik a Novo Zvečevo felől érkezővel. Az első 100-150 métert toronyiránt, a csúcs Atyinával ellentétes meredek oldalán kellett megtenni, majd balra fordulni a Bilo és Lom csúcsuk felé vezető gerincútra. Kissé eltávolodva a Točaktól láthatóvá vált a hegy széles ívű háta a csodálatos, öreg bükkerdővel.

További, nagyjából 1.5 kilométert tettünk meg az elágazásig. Útközben már fel-feltűntek a sárga körbe foglalt piros pötty jelölések. Az ilyen szín összeállítású turistajel nem túl gyakori Horvátországban, de a térkép is hasonló színekkel jelölte a lefelé vezető utat. A jól táblázott elágazás környékén még láttunk néhány hóvirágot, majd szép lassan ereszkedni kezdtünk a hegyoldalon. A Straža névre keresztelt tájékozódási pontot (hegycsúcsnak nehéz lenne nevezni) elhagyva, nagyjából 800 méteres magasságban egy kisebb írtáshoz értünk, ahonnan sokkal jobb kilátás nyílt, mint a hegycsúcsról. Jól láthatóan egy igen rossz állapotú, kiszáradt fenyvest vágták ki (hasonlót a Kőszegi-hegységben láttunk a Kendig csúcs közelében).

Némi nézelődést követően tovább indultunk az egyre meredekebbé váló és kissé balra tartó ösvényen. Több helyen tábla, illetve felirat jelölte a Velebitet. Ebben az esetben természetesen nem az Adria felett magasodó hegyláncról, hanem egy kisebb közeli csúcsról (559 m) volt szó. Az alkalmazás nem mutatott jelzett utat a helyi Velebit felé, mi pedig nagy nyugalommal kutyagoltunk az időközben ismét piros-fehérre váltó jeleket követve. Nem sokkal később azonban világossá vált, hogy ez egy rossz út és valóban a Velebit felé visz, így az első hegyoldalban futó erdészeti úton elindultunk balra és megkerestük a faluba vezető ösvényt (10 km). Szerencsére még időben kapcsoltunk, így nem volt 300 méter sem a kitérő.

Egy utolsó pillantás a Točak csúcsára

Nem várt nehézségek a végén

Az út utolsó szakasza két markánsan eltérő részből állt. A felső szakasz – mintegy 1.5 km hosszan – egy mély vízmosásban haladt, aminek alján jelentős vastagságban gyűlt össze a bükkfalevél. A levelek is csúsztak, az alatta lévő talaj pedig nedves volt, a lejtő pedig meredek, ezért ahol csak lehetett, igyekeztünk a vízmosás felső peremén menni. Ezen a részen viszonylag szép kilátás nyílt a jobbra lévő meredek oldalú völgyre, mely szemközti oldalán a fiatal nyírfák fehér törzsei és a kidőlt öreg bükk vadregényes mintázatot alkottak.

Valamivel lejjebb, úgy 400 méteres magasságon a térkép egy kilátópontot jelölt. A túraút ettől egy kicsit balra tartva haladt tovább a mély vízmosásban. Hamar rájöttünk, hogy hiba volt a térképre hallgatni, mert az út egy szedres-bozótos szakaszon vezetett keresztül, ami ideális hely volt a közelben nekiinduló szarvasoknak, de számunka csak vért és verejtéket tartogatott. A végére érve ismét a gyökerekbe kapaszkodva tudtunk csak lejutni a keresztező erdészeti útra. Érdemes tehát a vízmosást választani.

A túra utolsó szakasza egy fiatal telepítésnél indult (12 km). Az út balra tartott és egészen lankássá vált. Ligetes, fiatal erdőbe értünk, ahol csakhamar megláttuk a következő vaddisznókat. Mindkettő jóval nagyobb példány volt, mint akikkel a hegytetőn összefutottunk. Nehezen vettek észre, de némi zörgés után elkocogtak és folytathattunk az utunkat. A keményre száradt út tele volt különféle vadak nyomaival, mintha autópályaként használnák a falu felé.

A 14. megtett kilométer táján kiértünk az erdőből és egy borókás dombháton vágtunk át. Szép kilátás nyílt a környező tájra, de körben több elszenesedett foltot láttunk, ami égetésre utalt. A talpunk alatti füvet a birkák egészen rövidre rágták.

Vetettünk egy búcsúpillantást a Točakra, majd ismét fák közé értünk. Pontosabban a falu víztározójához, melynek tövében rengeteg tavaszi kikerics nyílt. A falu feletti házak közt furcsa betonépítményeket találtunk, amik egykoron talán valamilyen közösségi tér vagy partizánemlékmű részei lehettek. Erősen idézték a jugoszláv brutalista építészet vonásait. Az első utcát elérve balra fordultunk és a falu parkján átvágva a parkolóba jutottunk.

A Točak környéke, és egyáltalán a Papuk csúcstól nyugatra eső vidék, a túrázók által kevésbé ismert és felkapott vidék. Talán ennek is köszönhető, hogy vagy nincsenek jelzett utak, vagy csak a térképen léteznek, esetleg fel vannak festve, de a térkép nem jelöli őket. Aki ezzel a kényelmetlenséggel meg tud barátkozni, és szeret nagy szintemelkedéseket megtenni szinte háborítatlan erdőben, azoknak erősen ajánlott az itteni túrázás az év majdnem minden részében. A téli, havas túráknál azonban számolni kell a nagy távolságokkal és a nehéz tereppel. Kiépített forrás természetesen errefelé sincs, túrabot és telefonos térképalkalmazás nélkül nem szabad elindulni – előbbi nagy segítség, utóbbi nélkülözhetetlen.