A völgy (be)kijárata Atyina közelében

A szinte érintetlen Nyugati-Papuk

Korábban már írtam arról, hogy a névadó Papuk-csúcstól nyugatra, a hegység középső tömbje a turisták által kevéssé ismert és látogatott, ez pedig részben a jelzett utak hiányának tudható be. Illetve persze annak, hogy itt alig találunk olyan attrakciókat, mint a Rózsavár Orahovica felett, vagy a Velika környéki kalandpark-strand-vár egyveleg. Egyedül a Szapolyai család ősi fészkének számító Kamengrad érdemel említést errefelé, azonban ma már nem sok látszik a romokból és a megközelítése is kissé körülményes – leginkább azért, mert a semmi közepén van. A Vočin – Novo Zvečevo országúttól nyugatra lévő rengeteg még a középső rész nyugati felénél is elhagyatottabb.

Ha rápillantunk a térképre, akkor azt látjuk, hogy három hosszú gerinc húzódik Daruvár irányában. Az északi a Lisina gerinc, melynek legmagasabb pontján, a Fekete-hegyen (865 m) már jártunk, csakúgy, mint a középső, 700 métert alig meghaladó Ljutoč gerincen. Ezektől délre pedig a szélesebben elnyúló Ravna gora 800 méter feletti csúcsai alkotnak egy hosszú vonulatot. Utóbbit szokták külön hegységként is említeni. Ez a három gerinc, egy alsó hangon legalább 300 km2-es összefüggő erdőséget alkot, melynek területén nincsenek települések, menedékházak. Jelzett túraútvonal is csak néhány fut keresztül (például Novo Zvečevóból a Ljutoč-on keresztül a Fekete-hegyre, vagy az útobin tovább a Varjúkő és a nyugati végpontnak tekinthető Péter-hegy felé).

A terveink között az szerepelt, hogy a Lisina és a Ljutoč gerincek közötti völgyben tekergő murvás úton keresztülvágunk ezen a rengetegen és megnézzük a hegység nyugati szélén, a Pakra folyó kanyonjában álló szerb ortodox monostort. Egyúttal kicsit megismerjük magát a Pakrat is, mely a hegység legnagyobb és legszebb vízfolyása.

A falu után nem sokkal, a bővizű Jovanovica-patak szűkülete

A Crni vrh és a Ljutoč közti nyeregig

Az Atyinából a monostor felé vezető murvás utat könnyű megtalálni. A 2022 elején átadott információs központ mellett kell jobbra kanyarodni. A kocsit akár itt is lehet hagyni a parkolóban, mi azonban tovább mentünk a falu szélén lévő első elágazásig. A széles út padkáján leparkoltunk, majd összeraktuk a bicikliket egy romos háza közében. Egy helyi juhász pont ekkor hajtotta ki a juhokat a közeli legelőre. Birkából különösen sok van errefelé, messze több mint emberből.

A legelő birkákat elhagyva mindössze két ház mellett tekertünk el. Mindkettő hétvégi háznak szépen felújítva. Ezen az első szakaszon kissé köves volt az út, rázott rendesen, de az egész túráról elmondható, hogy normál személyautóval is simán járható a minősége. A helyiek használják is. Főként a hágón túl volt forgalom, az Atyina felőli oldalon inkább erdészekkel és a Fekete-hegy oldalában lévő kőbánya melósaival találkoztunk – legalábbis a kocsik matricáiból erre következtettünk.

Az utolsó házakat elhagyva a Jovanovica-patak lett a kísérőnk. A Crni vrh és a Ljutoč közti nyeregig vezető első szakaszon mindvégig a patak jobb vagy bal oldalán tekertünk, sőt, a vége felé volt egy hosszabb rész, ahol az út mindkét oldalán csörgedezett a víz. A túrának ez az első szakasza egy bő 10 kilométeres folyamatos emelkedő volt, különösebben nagy irányváltások nélkül. Az elején 2-3 százalékos volt a meredekség, a közepén volt néhány 4-5 százalékos rész, de igazán meredeknek csak a legutolsó 200 métert nevezhetjük, ahol hirtelen 7 százalék fölé kúszott a meredekség, de hamar ki is simult az út. Összességében közel 300 méter szintet másztunk meg odafelé (240 méterről 533 méterig).

Hogy mit jelent a vadon ebben az esetben, abból rögtön a faluból kiérve kaptunk egy kis ízelítőt. Az úton egy fiatal szarvas kocogott át előttünk, majd amikor észrevett minket, megfordult és kicsit gyorsabban tért vissza a fák közé. Néhány száz méterrel később egy jókora sakál nézett velünk farkasszemet (tudom, képzavar), majd tűnt el a meredek hegyoldalon. A vizes lábnyomait hosszasan tudtuk követni. Közben az út menti pocsolyából egy vadkacsa is felröppent.

A vadállomány jelentőségét az is mutatta, hogy a völgy kiszélesedő részein lévő kisebb-nagyobb ligetes részekre vadetetők és vadászlesek vannak telepítve. A vadászat mellett a fakitermelés és a kőbányászat is jelentős ezen a területen. Kőbányát ezúttal nem érintettünk, de favágókkal találkoztunk út közben, ahogy már említettem. Túrázókkal, piknikezőkkel azonban csak a monostor közelében futottunk össze.

A völgyben lehetetlen eltévedni, csak egy út van, érdemi elágazás nélkül. Döntési helyzetbe csak a 9. kilométert elhagyva kerültünk, amikor az út enyhén jobbra kanyarodott. Mi azonban a balra tartó leágazást követtük, amiről egyből egy másik út indult balra. Tehát itt a középső utat kell választani. A jobbra tartó a Fekete-hegy oldalában lévő kőbányához, majd vissza Atyinába vezet. A balra induló pedig a Ljutoč északi oldalán vezet végig.

A rövid kaptatót megmászva ismerős helyre érkeztünk. A tavaly nyári túrán már jártunk erre, hiszen a Ljutočról a Fekete-hegyre vezető út pont keresztezi a mostani murvás utunkat. Eddig a pontig simán fel lehet jönni személyautóval és tovább lehet indulni ezekre a hegyekre, vagy akár a Varjúkő irányába. A hágón nem nagyon pihentünk, mert a favágók miatt szörnyű zaj volt. Az irtásnak köszönhetően a lejtőről nyílik némi kilátás a Fekete-hegy gerincére, de az út hamar beereszkedik a völgybe és onnantól végig az erdő a kísérő, a környező tájra alig-alig van kilátás.

Ez már a Pakra folyó

Gurulás a Pakra felé

A hágóról az út gyorsan ereszkedett. Ez különösen visszafelé esett rosszul, hiszen a nyereg alatti utolsó kilométeren folyamatosan 6% feletti a lejtő, de van 9% feletti szakasz is. Ám ne szaladjunk ennyire előre, hisz még a Pakráig sem jutottunk el!

A hangulatos patakvölgyben, széles és jó minőségű murvás úton 7 kilométert gurultunk a Pakra hídjáig (17 km, 308 m). A csodálatos és buja erdőben megtett kilométerek után hatalmas csalódás volt a Pakra és a mellettünk csörgedező Sloboština-patak összefolyása. Mindkét vízfolyást több száz méter hosszan kikövezték-kibetonozták és egy kisebb duzzasztóművet is építettek egy kis házzal. Mindezt drótkerítés védi. Innen makadámút indul a Pakra mentén minkét irányba. Mi folyásirányba fordultunk, pontosabban gurultunk tovább az eddigi út folytatásán.

A meder kibetonozása szerencsére hamar véget ért. A lejtő egyre laposabbá vált, de tekerni nem kellett. A folyó szélesen hömpölygött, hol egészen mélyen a szurdokban, hol szinte mellettünk. A völgy mélységével együtt a völgy szélessége is folyamatosan változott. Volt néhány szurdokszerű összeszűkülés, melyeket kiszélesedő szakaszok követtek. Az út eközben folyamatosan kanyargott a völgyben. Nagyszerű hely, érdemes felfedezni és bejárni.

Az utolsó kiszélesedésnél már több piknikező horvát családdal is találkoztunk. Sőt az egyik kis mezőn még egy apró focipálya is volt. Ekkor már közel jártunk célunkhoz, a monostorhoz. A völgyben kanyargó út még leírt néhány nagyobb kanyart, aztán a fák közt már felsejlett a templomtorony (23,5 km, 221 m). Áttekertünk és a hídon megpillantottunk a romos épületegyüttest, mely mellett pihenő és forrás is van.

A romos temetőkápolna és a sírok

A Pakra-völgyi monostor és a visszaút

A monostor első épületei a XV. században épültek, amikor a Papuk vidékére törökök elől menekülő szerbek költöztek. Az építkezés következő szakasza az oszmánok kiűzése után következett, a XVII. századi szerb népvándorlás idején. A következő századokban több vihar is megtépázta az épületeket, az utolsó igazán komoly felújításra 1923-ban került sor. Ezt a templomtornyon lévő dátum is jelzi. A XX. század háborúi és az etnikai konfliktusok miatt mára szerzetesek nélkül, üresen és igen rossz állapotban áll ez a csodálatos helyen lévő nagyszerű épületegyüttes. Az úthoz közelebbi templom van a legjobb állapotban, de a mellette lévő, patakparti épület teteje teljesen hiányzik. A fallal kerített monostorudvar távolabbi része egy dombra kapaszkodik. Ott áll a romos temetőkápolna és a sűrű aljnövényzetben kivehetők a sírkövek is.

A monostortól indulva hamar lakott területre lehet jutni, sőt, a térkép alapján egy kis északi hurok megtételével és Gornji Borki falu érintésével vissza lehet jutni a Sloboština-patak völgyébe. Egyszer szeretnénk ezt a hosszabb utat is kipróbálni.

Rövid pihenő és nézelődés után visszaindultunk Atyinába. A visszafelé vezető át sokkal hosszabbnak és fárasztóbbnak bizonyult, mint terveztük. Az első 10-15 kilométeren nem volt vészes a meredekség, ám az edzettség hiánya visszaütött. Meg aztán fiatalabbak sem lettünk. Lassan kaptattunk a makadámúton. Volt idő arra, hogy alaposabban szemügyre vegyük a folyót. Így vettük észre az egykor itt kanyargó keskeny nyomtávú vasút hídjának pillérjeit éppúgy, mint a folyóba veszett szarvas köveken fekvő, egyben maradt csontvázát.

Aztán következett az utolsó keményebb emelkedő, aminek alján egy népes vaddisznó kondával futottunk össze. A 10-12 apró malacot három nagyobb állat kísérte és nem nagyon akartak tudomást venni rólunk. Némi hangoskodás után aztán visszamentek a völgy ligetes részébe, mi pedig megkezdhettünk a mászást.

A hágón ezúttal nyugalom volt, de most sem időztünk sokat. A felfelé megismert úton gurultunk vissza Atyinába, melynek határánál még mindig ott legeltetett a juhász. Elismerően bólogatott, amikor elmondtuk neki, hogy a Pakra-völgyi monostornál jártunk.

A Papuk rengetegében mindig nagy élmény a kerékpározás. Hosszú órákat lehet eltölteni a csodálatos erdőség felfedezésével, a változatos és emberek által alig-alig látogatott táj megismerésével. Eközben mindig lehet találkozni vaddisznókkal, őzekkel, szarvasokkal. Nem szabad azonban elfelejteni azt, amit a gyalogtúrák során már többször leírtam: a Papukban nagyok a távolságok, nagyok a szintkülönbségek és csak ritkán lehet iható vizet találni. Ezúttal a monostornál volt forrás. Térképet, térképalkalmazást mindig vinni kell, a GPS működik, de térerő sok helyen nincs.