A Szent Rafael Klinika

A Psunj csúcsára vezető túrák kiindulópontja térkép alapján a Strmac nevű üdülőövezet, melyhez Bačin dol falucska után egy kilométerrel jobbra, majd újabb kilométerekkel később ismét jobbra kellett fordulni. Šumetlica falut elhagyva már a hegyek között is voltunk. Az út, illetve a patak két oldalán szépen gondozott kerteket és jópofa nyaralókat láttunk. Az egyik háznál hollandok parkoltak – rejtély, hogyan találtak ide! De hasonló feladványokban még volt részünk.

Leparkoltunk a Strmac nevű helyen. Nagyon nem néztünk körül, mindössze néhány autót és egy horgászt láttunk a patakon túl kialakított tavacska szélén. Hamarosan egy francia pár parkolt le mellénk egy kutyával és látható helyismerettel indultak meg a Strmac hegyi ház irányába. Rejtély, hogyan találtak ide!

Jobbra Brezovo polje, balja a Strmac-tető

Strmac-ról Strmac-ig

A bringakör első szakasza ígérkezett a legnehezebbnek. Nagyjából 12 kilométernyi mászás várt ránk, melynek során 320 méteres magasságról 985 méterre kell feljutni úgy, hogy ennek legnagyobb részét az első 7 kilométeren kell teljesíteni. Ahogy később kiderült, a mászás nem csak ebből a szempontból áll két szakaszból. Ám mielőtt előre sietnénk, érdemes megemlíteni mit is láttunk a völgyben.

A parkolót elhagyva, az út jobb oldalán egy jó vizű forrás van. A helyiek sorban álltak a vízért. A mi kulacsaink tele voltak, így felfelé nem vettünk itt vizet. Úgy terveztük, hogy majd lefelé megkóstoljuk. Délután azonban olyan sokan álltak sorba különféle méretű kannákkal és palackokkal, hogy nem tudtuk, nem akartuk kivárni.

A Lovnak forrás után egy bő kilométert tekertünk még aszfalton. A völgy végében álló kórház első házai már viszonylag messziről látszottak. Közelebb érve egy dudálni tilos tábla jelezte, hogy ez valami egészen érdekes hely. Az épületek a völgy nyugati oldalára kapaszkodtak. A kertben volt némi jövés-menés. Az udvaron egy hófehérbe öltözött fekete apáca suhant át. Pszichiátriai klinikára tippeltünk, és ez félig igaznak is bizonyult. A Szent Rafael Klinikán egyfelől pszichiátriai betegeket kezelnek, másfelől palliatív ellátást nyújtó kórházként működik.

Egy darabig még követhettük a kórházat a szemünkkel. A hegytetőre vezető makadámút a völgy keleti oldalán kapaszkodott és nagyjából 2,5 kilométerre a parkolótól fordult át a völgy másik oldalára. Ez volt az első híd, melyet feljebb két másik követett. Persze ennek az információnak nem volt komoly jelentősége, mindössze a mászás etapokra bontását segítette.

Rögtön az első híd után megállított minket egy 60 év körüli olasz pasas, aki néhány perce viharzott el mellettünk egy fehér furgonnal. A kocsi mögött ült egy székben, majd felpattant és angolul kezdtünk el csevegni arról, hogy hol is járunk. Ő igazából egy hegyi falut keresett. Jó térképe nem volt, de azt tudta, hogy ez egy 1000 méter körüli hegy. A Balkánt járja és, ha jól értettük, akkor Görögországba készült. A hegytetőre nem igazán volt kedve felautózni. Rejtély, hogyan került ide!

Hosszúra nyúlt rövid beszélgetésünk után folytattuk az eseménytelen taposást. Táblák nem voltak, de eltévedni így sem lehetett. Elhagytuk a második, majd a harmadik hidat is, akkor már 620 méteren jártunk. Az út folyamatosan és egyenletesen emelkedett egészen 770-780 méteres magasságig. Feltűnő volt, hogy a hegy a lábánál egészen meredek, szinte járhatatlan, de a felső rész egyre lankásabb vált.

Ezen a laposabb szakaszon, nagyjából 770 méteren (6,7 km) kiértünk az erdőből. Az út mindkét oldalán tarra volt vágva az erdő. A térkép a mellettünk lévő hegytetőt Strmacnak jelölte, sőt lefelé az egész völgyet is. Itt kicsit megpihentünk, majd balra fordultunk. A térkép alapján a jobbra, azaz a Strmac-tető irányába vezető úton is lehet jutni a hegyről – vagy fel lehet jönni ide, nézőpont kérdése.

Kiérve az erdőből (800 m) már látható az adótorony

A felső szakaszon

A következő kilométereken fokozatosan enyhült az út meredeksége. A köves csík egy gigantikus irtáson kanyargott végig. Ennek árnyoldala a tűző nap volt, de lehetővé tette, hogy jó messzire lássunk a Száva irányába. A párás idő ellenére a távolban jól kivehetők voltak a bosnyák hegyek. A felfelé vezető út első szakasza erdőben, egy meredek völgy oldalában haladt, a második rész már inkább egy napos, lankás fennsíkon.

Az út mentén több emlékművet is láttunk a délszláv háborúban elesett katonák neveivel. A háborúra ezen kívül az aknamezők is emlékeztetnek. Táblát ugyan nem láttunk, de a térkép Brezovo polje környékén igen nagy területet jelöl még mindig aknaveszélyesnek. Ezzel azonban nem volt dolgunk, mi csak tekertünk a csúcs irányába a lankás hegytetőn kanyargó makadámúton. Egyáltalán nem mentünk komoly tempót, de másfél órás tekeréssel így is felértünk a 985 méteren álló adótoronyhoz (ez a tiszta, munkával töltött idő, ennél sokat álltunk meg fotózni, nézelődni).

Útközben az olasz pasason kívül csak egy kocsival találkoztunk, Egy horvát pár kutyát sétáltatni kocsikázott fel a hegytetőre. Megkerültük a bekerített adót és attól 50 méterre nyugatra találtunk egy farönkökből kialakított pihenőhelyet, ami ideálisnak tűnt az ebédhez.

Rövid szusszanás után tovább indultunk. Mielőtt azonban igazán nekilódultunk volna, még megnéztük a közeli téglaobeliszket, amire egy létrán még fel is lehetett volna mászni. Az építmény, mely 1000 méterre juttatja a túrázót, olyan rossz állapotban volt, hogy ezt nem akartuk megkockáztatni. Az obeliszk mellett egy kunyhó állt. Menedékházként működhet, de messze rosszabb annál, amit valaha láttunk Horvátországban. Körülötte viszont sok volt a szemét. Hiába, a Psunj nem egy turista paradicsom! De pont ez teszi vonzóvá. Nincs itt semmi extra, vagy különleges látnivaló, ami tömegeket vonzana. Van viszont nyugalom, és nagyon-nagyon tiszta levegő. Az erdő pedig varázslatos. Főleg a szélesen elterülő hegytetőn, ahol a bükkfák alján fű és páfrányerdő zöldell.

Az obeliszk a Brezovo poljén

Tovább a nyergen

A túra következő szakasza a Dobra Voda – Crna mlaka – Žakina livada pontok közti nyergen vezetett. Az út folyamatosan, de nem durván ereszkedett. Balra növendékerdő, jobbra szép, nyílt bükkös kísért minket, és lépten-nyomon őzek rohangáltak. Az obeliszk után elhagytunk egy bekötőutat, ahonnan 100 méterre egy lokátor áll. Ebből sok nem látszik az útról, jól el van rejtve.

A Dobra Voda nevű forráshoz ereszkedtünk (14,5 km, 906 m) ahol fel akartuk tölteni a kulacsokat. Dacára a szépen kialakított pihenőhelynek és a kiépített forrásnak, ehhez nem volt sok gusztusunk. A jókora betoncsőből a nyári kánikulában épphogy folydogált a víz. Több volt a törmelék, mint a tiszta víz. Nyeregbe pattantunk és gurultunk tovább.

A Crna mlaka tulajdonképpen egy elágazást jelöl. Mást itt nem találtunk és jobbra indultunk tovább a Žakina livada nevű hely irányába, ahol egy tábla jelölte a Muški bunar nevű erdőrezervátumot (innen légvonalban nagyjából 1000 méter). A táblánál pecsételőhely is van (18,4 km, 775 m). Ezt nézegettük, amikor egy német rendszámú terepjáró zúzott el mellettünk a Muški bunar irányába. Nem követtük, de rejtély, hogyan került ide! Persze nem annyira, hiszen menet közben nagyon sok vadászlest láttunk. Talán ők is a hegység vadállományára voltak kíváncsiak.

Drónfelvétel a Crna mlaka felett, a Pozsegai-medence irányába

Ereszkedés a hegyről

Innentől hol kövesebb, hol porosabb úton gurultunk lefelé. A felső szakasz lankásságát újra meredeken leszakadó szurdokvölgyek váltották. Ezek egyikének oldalában kanyargott az út lefelé, egészen 500 méteres magasságig (21 km). Itt nyílt hosszú idő után először némi kilátás egy irtásnak köszönhetően. Azonban csak a szemközti hegyoldalt láttunk.

Egy nagyjából másfél kilométeres kapaszkodó következett, ami nem igazán esett jól a sok gurulás után, majd a völgy másik oldalára kerültünk és meredekebb, igen poros úton értük le egy Isten hetedik háta mögötti faluba, Cernička Šagovina-ba (28,5 km). A faluban a templommal szemben fordultunk balra. Ez volt a bringakör legmélyebb pontja (253 m)

Irtás és erdőrészlet Cernička Šagovina felett (500m)

Vissza Strmachoz a hegy oldalában

A faluban már semmi árnyék sem volt, a nap erősen tűzött. Ehhez párosult egy nem túl hosszú, ám annál kellemetlenebb emelkedő az aszfalton egészen a 31. kilométerig. Itt a térkép alapján hoztunk egy nem túl díjnyertes döntést és a kerékpárikonnal jelölt erdei utat választottuk. Ez tűnt a rövidebbnek is, mivel az aszfaltcsík egészen Csernekig levezet és csak onnan kanyarodik vissza Šumetlica felé. Ez kereken 10 km.

Az erdei út rövidebbnek tűnt, de valójában pontosan 10 km volt, viszont igen rossz minőségű és két hosszabb emelkedőt is tartalmazott. Az első kilométeren egy kőbányán tekertünk át, ami láthatóan termelés alatt áll, erősen kérdéses, hogy hétköznap átengednek-e rajta bárkit. Majd egy jókora torlasz jelezte, hogy autóval nem lehet továbbmenni. A földkupacot megkerülve egy újabb és jóval nagyobb kőbánya oldalában találtuk magunkat.

Még mindig inkább felfelé tekertünk az egyre kövesebb úton, majd következett némi ereszkedés, de a terep továbbra is nehezen járható volt. Egy balos fordulónál újabb torlasz várt minket. Vélhetően a kettő közé eső szakasz a bánya területe, amire nem szeretnék, hogy bárki belépjen. Ennek ellenére a térképünkön szépen sorakoztak a bringás ikonok az út mellett.

Negyven kilométerrel a lábunkban, kissé elcsigázva értünk el a Šumetlica szélén álló temetőt, majd a Strmac felé vezető aszfaltcsíkot. Még két km enyhe emelkedő következett a parkolóig, ahol délutánra már sokkal többen lettek. Ahogy a beszámoló elején már jeleztem, vizet végül nem vettünk a forrásból.

Fél tízkor vágtunk neki a hegynek és délután ötre értünk vissza. A túrát meg lehet persze csinálni sokkal gyorsabban is. Főleg az utolsó szakasz Csernek felé történő kiváltásával.

A Psunj-t mindazoknak ajánljuk, akik már jól ismerik a Papukot és szeretnének valami hasonlót, de újat felfedezni. Kicsit messze van Magyarországról. Pontosabban ahhoz túl közel van, hogy szállást béreljen valaki. Az egy napos túrák viszont csak a hosszú nyári napokon reálisak, mert a hegy hatalmas, nagyok a távolságok és a méretek. Aki viszont jó levegőre, nyugalomra vágyik és még túrázni is szeret, azoknak a Psunj erősen ajánlott.