​Az út első szakasza a Blidinje-fennsíkról indul

A művelés alatt lévő fennsíkon

A mászásunknak három eltérő jellegű szakasza volt: nehéz, brutálisan nehéz és nem annyira nehéz. Az első szakasz öt és fél kilométeres volt és alig 180 méternyi emelkedést tartalmazott. Ez nem tűnik nehéznek, de az előző napi hegymászás után csak lassan melegedtek be a lábaink, ráadásul ennek a szintemelkedésnek a nagyobbik felét rögtön az elején kellett letudni. A köves út az 1790 méter magas Jelinjak hegy lábánál tekergett. Tőlünk jobbra egy farm volt, ahonnan épp akkor hajtották ki a birkákat és ahová épp akkor érkezett meg egy ütött-kopott Transporter, benne két katonával. Az egyikük kiszállt és levágtatott a farmra egy üveggel – vélhetően tejért, mert teheneket is láttunk az udvaron. Azt tippeltünk, hogy a Pločnon lévő házból jöhettek, mert korábban úgy olvastuk, hogy a hegytetőn lévő bélyegzőt a házat őrző katonáktól lehet elkérni. Ez végül nem derült ki, mert a kocsit nem láttunk fent (pedig eljöttek mellettünk), pecsétet pedig nem kértünk.

Mindenesetre a farm után egy igen meredek 11, sőt helyenként 15-16 százalékos szakasz következett két hajtűkanyarral, majd felértünk egy kis nyeregre. Pontosabban egy kisebb fennsík peremén álltunk, ahol régebbi és újabb farmok sorakoztak. Voltak, akik építkeztek, másik a teheneket hajtották ki a mezőre, a legtöbben a lekaszált széna összeszedésével bajlódtak. Egy szóval komoly élet volt a fennsíkon. Ez részben annak a kis pataknak volt köszönhető, mely zöld szigetté varázsolta a környező kopár lejtők ölelésében lévő területet.

A patak felett átgurulva egy kisebb emelkedő következett majd egy útelágazás, ahol tábla jelölte a Pločnot, illetve azt, hogy ez egy kerékpáros útvonal. Szuper, gondoltuk, pedig ekkor még csak a nehezén voltunk túl. A brutális szakasz ezután következett.

Gazdálkodók az apró fennsíkon

Kegyetlen mászás szlovák segítséggel

A hegycsúcs felé vezető emelkedő következő szakasza volt a leghosszabb, egyben a legnehezebb is, bár az első 3-4 kilométer csak bemelegítés volt. A Pločnot jelző táblát balra fordulva hagytuk magunk mögött. Egy kisebb platóra értünk, ahonnan hamar egy korábbi erdőtűz letarolta területre jutottunk. A ritkásan álló fenyőkből csak üszkös törzsek maradtak. Igen lehangoló látvány volt még akkor is, ha az aljnövényzet zöldellt.

Az út meredeksége 6-10 százalék között váltakozott a fennsíkot követő három kilométeres szakaszon. Itt egy balra forduló hajtűkanyarhoz értünk (1600 méteres magasság), ahonnan egy másfél kilométeres, egyenesebbnek tűnő szakasz várt ránk. Ahogy lenéztünk előbb négy, majd egy ötödik terepjáró tűnt fel. Épp elhagyták a fennsíknál lévő elágazást. Mivel az útvonal az első méterektől a hegytetőig nyílt terepen, fák és árnyék nélkül fut, így az úton minden mozgást látni lehetett – kivéve persze azt, ami egy-egy bucka vagy szikla takarásában volt.

Az öt kocsi még a távolból is annak a szlovák karavánnak tűnt, amit előző nap estefelé láttunk a szállásunk felé vezető úton. Így is volt. Offroad-túrázó társaságnak tűntek. Az első kocsi lassan elhaladt mellettünk, a kocsiból vidáman integettek. A második kocsi lelassított, majd megállt. A sofőr megkérdezte, hogy minden rendben van-e, kell-e segítség, vagy szükségünk van-e vízre? Jól esett a figyelmességük, de nem kértünk semmit. A konvoj utolsó tagja két perccel lemaradva gurult mellénk és az anyósülésen lévő srác vidáman kinyújtott az ablakon egy jéghideg cseh sört. Próbáltuk visszautasítani, de ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjuk. Megittuk, amíg hideg volt. A gesztus és sör némi energiát adott a folytatáshoz.

​Kiszáradt fenyves romjai a Pločno déli oldalán

A szlovák terepjárók hamarosan magasan fölöttünk kanyarogtak a hegyoldalon. Sokáig tudtuk követni őket a szemünkkel. Elértünk a hosszabb, egyenesebb szakasz végéig. Innentől ide-oda kanyargott az út. Sosem haladtunk egyik vagy másik irányba 100 méternél sokkal többet. A magasságot csak lassan morzsoltuk. Főként az út minősége hátráltatott minket. Az egyenesek általában járhatók, pontosabban tekerhetők voltak, de az egymást sűrűn követő hajtűkanyarokban nagyon kövesek és porosak voltak. A kerék rendre kifordult, le kellett szállni és tolni kellett. Sokat toltuk a bringákat, sőt, minél feljebb jutottunk annál többet. Az újabb és újabb elindulás sokkal több energiát emésztett fel, mint a folyamatos tekerés, ráadásul eszelősen meredek, 15 százalék feletti meredekségű kanyarok is voltak a felső szakaszon.

A táj azonban sokat változott. No, nem a közvetlen mellettünk lévő, ahol a leégett részt elhagyva egy kiszáradt fenyvesbe értünk. Feljebb, 1800 méter felett már voltak élő törpefenyők is, de a Pločno déli oldala (és az északi is) alapvetően kőtenger. Azonban ahogy feljebb jutottunk, feltárult a hegy lábánál egy zöldellő mély szurdokvölgy látványa. A kanyon másik oldala – amire tehát ráláttunk – valójában már egy másik hegység, a Čabulja. A völgy és a meredek hegyoldalak még a Blidinje Naturparkhoz tartoznak.

A gerinc felé pillantva úgy láttuk, hogy a szerpentin felső szakaszán már lesz némi törpefenyő, de árnyék semmi. Emellett láttunk egy piros palánkot és egy kéményt, amiből arra következtettünk, hogy feljebb lesz egy ház. Addig azonban még igazán kemény kaptató várt ránk.

A házhoz – mely egy túrázóknak épült egyszerű menedék, a piros palánk a széltől védi a kéményt – a túra 14. kilométerénél értünk. 2100 méteres magasságról pillantottunk le, de innen még mindig volt feljebb. Újabb fél kilométert után következett az utolsó hajtűkanyar, mely már a gerincre fordította az utat. Erről a szakaszról jól látszott a mélyen alattunk lévő Blidinje-fennsík és a csodálatos Blidinje-tó.

Párás időben is lenyűgöző látványt nyújt a Blidinje-tó

​

A Pločno gerincén a csúcsig

Az tekerés utolsó két kilométere már kevésbé volt nehéz, hiszen az emelkedés java részét addigra letudtuk. Az utolsó hajtűkanyart 2150 méteren vettük be, innen pedig már csak alig 80 méternyi szintet kellett leküzdeni. A szél nem volt nagy. Balra tőlünk meredek sziklaformációk és azokról leszakadó hatalmas, meredek kőfolyások voltak. A Pločno északi oldala járhatatlan és veszélyes. Az út csak két ponton vitt közel a szakadékhoz. Ezekről a helyekről szuper kilátás nyílt.

Bőven elmúlt délután egy, mire felértünk a csúcsra. A teljes tekerés-tolás tehát öt órát vett igénybe. Tizenhat kilométerre vetítve ez elég gyenge időnek tűnik, de a terep nem igazán bringázásra lett tervezve. Hosszú-hosszú szakaszokon lehetetlen volt normálisan tekerni a rendkívül rossz minőségű köves úton. Az elakadó kerekek továbblendítése túl sok energiát igényelt. Eközben ez a hegy meredek is. A középső 9 kilométeren – tehát a fennsík végén álló táblától a gerincre forduló utolsó hajtókanyarig – 700 métert emelkedett az út, ami aszfalton sem lett volna könnyű megtekerni, főleg az előző napi 37 kilométeres gyaloglás után.

Totálkép a Čvrsnica-hegységről, a középső púp a Veliki Vilinac

A fáradtság ellenére nagyon boldogok voltunk, mert egy 16 kilométeres emelkedő leküzdése után, 2228 méterről körbe nézni nagyon menő érzés volt. Ugyan a Čvrsnica-hegységben van több 2000-es csúcs, de 2200 méter feletti legközelebb csak a Sutjeska Nemzeti Parkban magasodó Maglić-Volujak hegytömbben van. Egy szóval a világ tetején éreztük magunkat. A párás idő ellenére is eszelősen jó volt kilátás. Például a csúcs északi sziklás oldalán induló és a hegység platóján végigfutó ösvényt is jól tudtuk követni. Szemben velünk ott magasodott a Veliki Vilinac száz méterrel alacsonyabb púpja, tőle balra a Blidinje-fennsík, jobbra pedig a Neretva-kanyon. Megfordulva a Pločno sziklás, de az északi oldalhoz viszonyítva lankásabb lejtőjén túl a Čabulja vadregényes gerince volt a legközelebb hozzánk. A távolabbi hegyek nevét nem tudtuk, de reméljük, hogy a következő években nem csak megtanuljuk, hanem el is jutunk néhányukra!

A pecsétért nem mentünk be az épületbe, ami félig romos volt, félig zártnak tűnt. A tövében egy horvát rendszámú terepjáró állt, ami nem tűnt katonai járműnek. A főépülettől kissé távolabb lévő bodéból folyamatos morgás hallatszott. A dízel áramfejlesztő hangja volt, hiszen az antennákhoz nem jött fel távvezeték.

Pihenő a gerincúton

Lefelé sem volt egyszerűbb

Rövid pihenőt engedélyeztünk magunknak, mert úgy számoltuk, hogy két óra biztos kell lefelé is. A becslés valós volt, mert szinte kereken két óra volt a gurulás. A meredekebb, kövesebb részeken szégyenszemre lefelé is toltuk a bringát. Első a biztonság! Ezen a kietlen helyen nem érdemes hősködni. Már csak azért sem, mert nem egyszerű segítséget kérni. A lefelé tartó szlovák csapattal még felfelé, a menedékház előtt találkoztunk. Sört nem kaptunk, de megkérdezték, hogy továbbra is rendben van-e minden, van-e vizünk? Lefelé egy lengyel családdal találkoztunk, ők is terepjáróval mászták meg a Pločnot. Megkérdezték, hogy kérünk-e vizet? Ezek nagyon kellemes és jóleső gesztusok voltak.

A hegyre felérve vettük észre, hogy a másnap látott erdőtüzet a délután feltámadó szél felélesztette, pedig délelőtt nem láttunk füstöt. Fentről azonban már látszott a pusztítás és a lángok is. A füst egyre nagyobb lett és hamarosan egy sárga-piros tűzoltórepülő is elzúgott felettünk (később olvastuk, hogy a horvátok küldték, hogy besegítsenek az oltásba). Az egyre nagyobb tüzet azonban csak közel 10 nap után sikerült eloltani, köszönhetően a megérkező esőnek. Az emberi erő és a gépek csak a lokalizálásban értek el némi eredményt.

A gurulás utolsó szakaszán, főként 1500 méter alatt, kínzóvá vált a hőség. Az egész napos napsütés felhevítette a kőtengert. 2000 méter felett sem volt kifejezetten hűvös – bár néhány hófolt azért volt az árnyékos helyeken – de a fennsíkhoz közeledve sivatagiak voltak a körülmények, a kis patak forrását viszont már nem volt erőnk megkeresni. Így eléggé kiszáradva értünk vissza a kocsihoz.

A Pločno gyalogosan nehezen megközelíthető. Pontosabban komoly erőfeszítést igényel, és ezt a hegy a kilátáson és a magasságon kívül nem nagyon hálálja meg. Fel lehet jutni a csúcsra a Veliki Vilinac felől, vagy a Blidinje-fennsíkról, Masna Luka irányából (a tűz épp ez utóbbi felé tombolt), de kerékpárral csak az általunk bejárt úton érdemes próbálkozni. Autóval a hegy nem járható, csak és kizárólag terepjáróval érdemes nekiindulni. Ajánljuk mindenkinek, aki kelően elszánt és kitartó ahhoz, hogy bringával jusson fel 2200 méter fölé. Ilyen lehetőség Kelet-Európában nem sok adódik.