Kilátás a völgyre (Galica, 1470 m)

A Galica kilátóponttól a Jusuf Pečenković hegyi házig

Két közepes nehézségű túrát terveztünk a hegységben a gyerekekkel. Mindkettő célja egy-egy csúcs volt. Az első napon a Travnik felőli szikláktól – Galica kilátópont (1470 m) – kiindulva a hegység második legmagasabb csúcsát, a Vlaška Gromilát (1919 m) vettük célba. Az igen ramaty minőségű és meredek aszfalton nagyjából tíz percet kocsikáztunk Balanovacból a hegy déli pereméig, ahonnan a legtöbb túraútvonal indul. Itt is sok kiadó ház áll és a legtöbb kiránduló megelégszik az innen nyíló, amúgy remek panorámával.

Bár az elérhető leírások mindenütt közlik, hogy a Vlašić nyáron is igen felkapott kirándulóhely, ez az infrastruktúrán nem igazán látszik. Kiépített parkolóra ne számítson senki, de az út szélén van hely a kocsiknak. Mi az egy darab információs tábla mellett parkoltunk le. A táblán a hegység fontosabb állatfajait sorolták fel és volt egy hevenyészett, túrázáshoz használhatatlan térkép. A mellette álló útjelző tábla az elérhető helyeket jelölte, de mi ezek közül egyet sem ismertünk, ezért nem foglalkoztunk vele – alapvetően az ettől a ponttól tovább induló murvás úton elérhető helyeket jelölték rajta.

A rövid kaptató közepéről már feltárul a hegység platójának erdősebb, nyugati fele is

Toronyiránt indultunk el. Pontosabban a hegy sziklás pereme felé. Eltéveszteni nem lehetett az irányt, mert sok fa nincs a hegységnek ezen a részén, így könnyen látható, hogy mi merre van. Ahol a kocsit hagytuk, onnan indult tehát a makadámút, mely a Jusuf Pečenković hegyi ház érintésével a legmagasabb csúcson álló rádió-átjátszó állomásig vezet. A hegyi ház a mi terveinkben is szerepelt, hiszen a travniki völgyre néző panorámaút nem járható be az érintése nélkül.

Alig száz méter megtétele után feltárult a völgy, melynek alján települések sorakoznak, szemben pedig újabb hegyek látványa rétegződött egymásra. A nem túl távoli horizontot pedig a Vranica kétezer méter körüli fodros gerince zárta le. De az igazi látványosságot nem a párába burkolódzó távoli hegyek, hanem a mi hegyünk, azaz a Vlašić meredeken leszakadó sziklás oldala jelentette, melyen jól láthatóan futott fel a Travnikból induló autóút szürke csíkja.

Kicsit nézelődünk, majd elindultunk a hegyi ház irányába. Innentől sok turistajelzést nem láttunk. Nehéz is hagyományos jeleket elhelyezni a Vlašić füves fennsíkján. Kiálló sziklákból kevés van, fákból még kevesebb, vagy inkább semennyi. Télen pedig 1-2 méteres a hóvastagság. így aztán a turistákat 50-100 méterenként leszúrt és piros-fehér, vagy sárga szalagokkal díszített karók orientálják. A karózás hasznos, de szórványos. Voltak szakaszok, ahol elég sűrűn álltak, de a fennsík legnagyobb részén nem volt egy sem.

De azt is hamar beláttuk, hogy a hegynek ezen a részén nem csak a botokra tűzött szalagok, vagy a lapos kövekre festett piros körök segíthetik a tájékozódást. Egyfelől tényleg jól belátható a lapos, fennsíkszerű hegy, főként 1700 méteres magasság felett. Másrészt a helyi kirándulók közül sokan quadokkal járják be a füves mezőt, míg az állattartók különféle autókkal közlekednek a nyájak között. Ennek köszönhetően vannak jól követhető, kikopott utak, amik minden fontos helyre elvezetnek. Érdemes itt megjegyezni, hogy kerékpározásra is tökéletes a hely. Nincsenek igazán nagy távolságok és meredek emelkedők. Az interneten olvastunk olyan figyelmeztetést, miszerint vannak taposóaknák a hegyen. Ilyen táblát azonban csak egyet láttunk, a Babanovac felé vezető autóút mellett, az erdő szélén, túrautaktól távol, de egy tehénhez elég közel.

A Vlaška Gromilára vezető túránkon csak egy meredekebb szakasszal kellett megküzdenünk, rögtön az elején, azaz addig, míg el nem értünk az 1763 méter magasan álló Jusuf Pečenković hegyi házig (3. km, beleszámítva a Galica kilátópontig megtett kitérőt is).  A házat zárva találtuk, de a teraszán lévő asztaloknál kényelmesen megebédeltünk. Az épület mögött bekerített aprócska füves focipálya is volt egy kosárpalánkkal kiegészítve. Elég szürreális látványt volt. Főleg amikor egy komplett nyájat tereltek be a pályára.

Rálátás a Vlašić déli oldalára

A fennsík peremétől a csúcs aljáig

A hegyi ház előtt kanyarog el a Paljenikre vezető köves út, amelyen volt némi forgalom. Rövid pihenést követően elindultunk és szemközti buckát megkerülve a hegy pereméről néztünk szét. Ez is remek kilátóhely, de aztán találtunk egy még jobbat. Előtte azonban keletre indultunk a kijárt úton. A forrást, mely a háztól 100 méterre van, könnyen megtaláltuk. A kulacsokat egy bájos, ám kicsit törött műkő teknőnél lehet feltölteni, csapról. Pont olyan volt, mint ami a mecsetek oldalánál szokott lenni Boszniában. A birkákat ettől a ponttól harminc méterre itatják két hosszú vasbeton vájúból. Innen egy apró emelkedő következett, majd jobbra fordultunk egy kiszögellés felé, ahová minden quados elgurul (1758 m, 3,6. km). Nem véletlenül. A csücsökből egészen hihetetlen módon tárul fel a völgy és a hegyoldal. Főként az utóbbi Travnik felé nyújtózkodó zöld lába ejtette minket ámulatba. A szárnyas hangyák rajzása azonban távozásra ösztönzött minket.

Észak felé fordulva erről a pontról jól látszott a hegység két fő csúcsának tömbje, melyeket egy völgy választ el egymástól. Balra a Paljenik magasodott (oda köves autót vezet innen), jobbra pedig a több csúcsból álló Vlaška Gromilát pillantottuk meg, melynek központi púpján a piros esőbeálló is látható volt. Ekkor még csak sejtettük, hogy milyen hasznos a hegytetőkön egy ilyen „épület”. Az eső már reggel kerülgetett minket, de az első adag csak a travniki völgyet áztatta. A Vlaška Gromila felé fordulva a távolból egyre gyakrabban mordult meg az ég. Átvágtunk a mezőn, hogy egy értelmesebb nyomvonalat keressünk. Utunk több nyáj között is elvezetett. Pásztor csak egynél volt, két jókora kutya kíséretében. A hegyen tilos kutyát sétáltatni. Nem véletlenül. Ezek a szürke pásztorkutyák nagyobban a juhoknál.

A Vlaška Gromila tömbje madártávlatból

Könnyű séta a Vlaška Gromilára

A csúcs felé menet előbb a hegység keleti pereme felé fordultunk, ahonnan új látvány tárult elénk: a párás idő ellenére jól kivehető volt a távolabbi Zenica egy része és a város feletti hegyoldalba vágott autópálya fehér csíkja. A kikoptatott út aztán egyenesen a Vlaška Gromila tömbje felé vezetett. Útközben elmentünk egy méretes kereszt mellett és egyre több áfonyát találtunk, emiatt meg-megálltunk. Jobbra tőlünk erősen figyelt egy jókora pásztorkutya, de csak arra volt kíváncsi, hogy kellő távol vagyunk-e tőle? A nyáj, amelyik a hegyoldalban legelt, kellő távolságban volt a kutyától. De mi sem a juhok felé mentünk, hanem egy kisebb völgy irányába, keletről kerülve a csúcsot.

Elértünk egy útelágazásig, ahol jobbra tartottunk és áfonyák között másztunk fel egy aprócska tóhoz, majd északról, egy kisebb csúcsot megkerülve értünk fel közvetlenül a Vlaška Gromila alá. Itt még egy rövid séta várt ránk, mielőtt elértük volna az 1919 méter magas álló piros-fehér esőbeállót (8,5 km).

Délnyugat felől erősen közelített a vihar, ezért úgy döntöttünk, hogy a takaros fémbódéban vészeljük át a közelgő vihart. A bivaknak le volt szakadva az ajtaja, aprócska ablakai is ki voltak törve, de remek menedék volt, mert az egyszerre félelmetes és szép zivatar hihetetlen sebességgel bukott át a hegy peremén. A felhő elborított mindent, eltűntek a szemközti antennák és hamarosan már ömlött is az apró jégdarabokkal vegyített hideg eső. A bivakban volt pad és asztal, az eső pedig csak az ajtónál állókat érte. Szerencsére villám sem csapott be a közelünkben.

Egy utolsó pillantás a csúcsra és a menedékre

Vihartól viharig

A sötét fellegek amilyen gyorsan érkeztek, olyan sietősen távoztak. A nap kisütött, a pecekkel korábban felhőbe takaródzó magaslatok fényben fürödtek, de közben még szürkés felhőpamacsok bukdácsoltak felettünk permetszerű esőt eresztve magukból. De ez csak a végjáték volt. A szél ugyan feltámadt, de a levegő gyorsan felmelegedett és gyorsan száradtak átázott ruháink is.

Tempósan haladtunk, megkerültük a kis buckát, ráláttunk az 1900-as csúcsok mögötti nagy füves fennsíkra, azaz a Ljuta greta vidékére, melyen a helyiek augusztus elején táncos ünnepséget tartanak. Elkerültük az apró tavat is, amelyen egy nyitott konzervdoboz ringatózott, a felhajtott fedelét használva alkalmi vitorlaként. A focipályás hegyi házhoz érve (13. km) már jól látszott az újabb adag zivatar, mely a Vlašićot két oldalról kerülve közelített felénk. Futólépésben siettünk le a hegyről és minél lejjebb jutottunk, annál egyértelműbbé vált, hogy a ketté vált felhőből leszakadó eső egyik ága sem fog minket telibe kapni, csak a vihar széle áztatott minket néhány percig.

Délután hat körül értünk a kocsihoz (14,8 km). Kicsit vizesek voltunk, de nem volt vészes. Az első túránkon sikerült a Vlašić-hegység néhány igen megkapó pontjára eljutnunk. A gyerekek sem panaszkodtak a túra hossza vagy nehézsége miatt. A zivatar pedig megmutatta, hogy fontos figyelni a hegyvidéki éghajlatra, és hinni kell az előre jelzésnek, ami három órára jósolt 3 mm csapadékot és szórványos zivatart.  Végül fél négykor csapott le ránk, szerencsére valóban nem volt sok eső és pont jó helyen voltunk a bivakban.

A Vlašić remek túrahely azoknak, akik nem akarnak megszakadni a meredek emelkedőkön, szeretik a szép kilátást, a zöld mezőket és a birkanyájakat. Kisebb gyerekekkel is vállalható a kirándulás. Nem kell olyan nagy távot vállalni, mint mi tettük, de a négy éves fiunk zokszó nélkül, vidáman teljesítette ezt, a korához képest óriási útvonalat.