A Visočica megközelítése

A hegyet legegyszerűbben a Gospić-Karlobag műút felől lehet megközelíteni. Az út hosszan kanyarog az egymást követő falvakon keresztül, majd az erdőhatárnál egy élesebb fordulatot tesz jobbra. Ezen a ponton kell lekanyarodni Rizvanuša falucska felé. A néhány házból álló településből makadámút vezet a Visočica és a Panos csúcsok felé. A családi túrát megelőzően bringával térképeztem fel a terepet. Arra voltam kíváncsi, ahogy a nagy családi autóval járható-e az út, hiszen elég kevés videót lehet találni erről. Egészen a Panos-csúcsig tekertem és közben megmásztam a hegy északi oldalán kanyargó szerpentint, amelyről a Visočica felé lehet továbbindulni.

Az út nagyjából 10%-os meredekségű volt végig, a minősége viszont nem túl jó. Mi óvatosan mentünk fel és még óvatosabban gurultunk a nap végén lefelé, de találkoztunk olyan horvátokkal, akik nem kímélték a kocsijukat. A műúttól, azaz Rizvanuša elejétől a Visočica felé vezető elágazásig 7 km-t kellett autózni. Ennek a távnak az első három kilométeres sík, aztán hirtelen indult a hegymenet – ezen akár le is lehet tenni az autót, mert indul egy táblázott út a csúcs felé. Mi a gyerekek és a táv miatt kihagytuk ezt a lehetőséget (és az ezzel járó plusz 400 méternyi szintemelkedést).

​Ez első komolyabb kaptató tetejéről nyílik némi kilátás 

Hosszú egyenes a hegy oldalán

Az út felfelé széles, de nem árt óvatosnak lenni, mert viszonylag nagy nyergesvontatókkal hordják le a hegyről a fákat és nem nagyon kímélik a teherautókat sem a helyi erők. A kiindulásnak választott elágazást egy sorompó őrizte, amit talán lezárnak, ezt nem tudtuk meg, mert mindkét alkalommal, amikor ott jártunk, nyitva volt. Az elágazástól ezen a köves-kátyús úton közelebb lehet kerülni a csúcshoz. Mi ezt nem vállaltuk be, de néhány helyismerettel rendelkező horvát igen. Bár a következő kilométerek nem nagyon emelkedtek, azért azt érdemes megjegyezni, hogy ennek az erdészeti útnak a minősége még a szerpentinnél is rosszabb. Csak az induljon neki, akinek a terepet jól bírja a kocsija. Alacsony padlólemezzel nem éri meg nekivágni.

Mi is inkább gyalogoltunk a Velebit északi oldalának gyönyörű erdejében, ami egy kicsit sem emlékeztet a tengerpari oldal szikláira. Az útnak ez az első, kereken 5 kilométere viszonylag unalmas. Egyedül néhány tanösvénytábla okoz izgalmat, melyekről a délszláv háború eseményeiről és hősi halált halt horvát katonáiról lehet olvasni. Merthogy ezen a környéken komoly harcok voltak, nem egy helyen még most is kint van az aknaveszélyre figyelmeztető tábla.

Az igazi izgalmak, azaz a tényleges mászás az 5 km-nél kezdődött. Eddig mindössze 70 métert emelkedett az út, persze hol egy kicsit lefelé, hol egy kicsit felfelé tartott, ahogy a domborzat engedte az építőknek. A kocsitól nagyjából 4 kilométerre (azaz a komoly mászás előtt 1 kilométerrel) csatlakozott be a Rizvanuša felől érkező gyalogút. Ez az, amit autóval megkerültünk. Innen már kínálkozott némi kilátás, de leginkább a felettünk magasodó erdős csúcsokat láttuk, amikről a térkép alapján tudtuk, hogy csak 1200 méter magasak, tehát a célunk még 400 méterrel feljebb volt.

Belevágtunk a mászásba, azaz a táblát és a jelzést követve (végre volt) letértünk az erdészeti útról. A felfelé kanyargó ösvény első szakasza igen meredek. Főleg gyerekkel a nyakunkba tűnt annak. Fél kilométert küszködtünk felfelé. Mire felértünk egy kisebb nyeregre a szép bükkerdőben, a nemrég említett 1200-as csúcsok már nem is tűntek olyan magasnak. 1150 méteren, egy kisebb gerincen pihentünk meg, melyen egy murvás út futott a csúcs irányába. Ezen indultunk tovább. Jól esett a rövidke pihenő.

Újabb 500 méter után ismét az erdőben vezetett a jelzett út. Eddig a pontig (és egy kicsit még tovább) a bátrabbak feljöhetnek autóval. Igaz, nekik az imént bemutatott kemény kaptató helyett egy kanyarokkal sűrűn tűzdelt, erdészek által használt szerpentint kell leküzdeniük. Azaz ők a sorompótól eddig jöhetnek a makadámúton.

A következő szakasz volt a túra legnehezebb része. Az út továbbra is erdőben vezetett, kilátás nem volt, de legalább árnyék igen. A távolság ugyan nem volt nagy (kb. egy kilométer), de közben 1185 méterről 1400 méterre jutottunk fel, tehát 20% közelében volt az átlagos meredekség. Voltak azonban 30-35%-os részek is.

A kemény hegymenet végét egy pici tisztás és egy nyereg jelezte. Innen az út balra fordult és már jóval lankásabban kanyargott az 1400 méteren álló menedékházig. A ház szépen fel volt újítva, de zárva volt. Nincs mindig nyitva. Erre érdemes annak odafigyelni, aki ott szeretné tölteni az éjszakát. Ugyanakkor a ház mellett ciszterna van, melyben jó ízű és jéghideg vizet vételeztünk. A víz nem a ház tetejéről gyűlik össze, hanem egy közeli forrásból vezették ide. Bátran lehet belőle inni! Közvetlenül a ciszterna mellett a régi menedékház maradványai is láthatók, illetve van itt is tanösvénytábla egy szétlőtt rohamsisakkal, amire valaki virágokat pingált.

​Gyönyörű helyen áll a felújított menedékház

A menedékháztól a csúcsig

A csapat nagy része úgy döntött, hogy innen nem jönnek tovább, a Visočica megmászását a felnőttekre hagyták. Egyedül a legnagyobb lányunk indult el velünk, de néhány száz méter után visszafordult inkább a hűvös irányába. Merthogy kiértünk az erdőből, az út egy meredek füves hegyoldalban tekergett kelet felé, a nap pedig pirította a nyakunkat.

Fokozatosan közelítettük meg a hegy gerincét. A tengerpart felőli oldalt meredek volt és füves, a túlsó részt egyre inkább a mély szakadék uralta, mely felett (és felettünk) fecskék cikáztak. Az ösvény nem veszélyes, nem közelíti meg a szikla szélét, de folyamatosan emelkedik. A párás idő ellenére szép látványban volt részünk, egyedül a Visočica csúcs nem akart előtűnni, mert takarta a hegycsúcs jókora tömbje.

Az utolsó 500 métert már tulajdonképpen a hegy tényleges gerincén tettük meg (1570 méteres magasságtól), ahonnan jól látszott a csúcsot jelző betonoszlop. Az ösvény továbbra sem volt veszélyes. A szokásos pecsételőláda az út mellett, egy szikla tövében van, védett helyen, tehát nem a tényleges csúcson.

A hegyről – nem csak a csúcsról – valóban pazar a körpanoráma. A Visočica északi oldala alatt hatalmas mélység tárul a túrázó szeme elé. Keletre jól felismerhetők a Paklenica Nemzeti Park fontosabb csúcsai, különösen a Vaganski vrh tömbje. A Sveto brdo füves kúpjának csak a legteteje volt kivehető, de megörültünk a néhány évvel korábban megmászott, nagyszerű Badanj-nak is. Délre messzire látni az Adria irányába – a csúcs nagyjából a Pag-szigetre vezető híddal van egy vonalban. Nyugatra pedig jól kivehető volt a zöld hegyoldal, mely oldalán végigjöttünk. A távolban pedig a Dabarski kukovi sziklás csúcsai látszottak a Ljubičko brdo-tól a Kizan át egészen a Budakovo brdo-ig.

A távolban a Dabarski kukovi vonulata (a kép bal oldalán)

Visszafelé a már megjárt úton mentünk, természetesen jóval gyorsabban. A meredek kaptatók azonban lefelé sem estek annyira jól a lábainknak. Túrabot erre a hegyre is ajánlott, mert megkönnyíti a sétát. A gyerekek nagyon elfáradtak, mire leértünk az erdészeti útig, de onnan még várt ránk egy hosszú és nem különösen izgalmas erdei séta.

A Visočica nagyszerű hegy, a Velebit egyik legszebb panorámájával (bár nagyon nehéz választani). A szépségét, egyben nehézségét az elhelyezkedése adja. A tengertől távolabb van, de rálátni arra. Távol van a turisták által felkapott helyektől. A környező erdőség nem csak vadregényes, hanem bővelkedik vadakban is – legalábbis a leírások szerint. Erősen ajánljuk mindenkinek, aki a Közép-Velebitben túrázik. Víz a menedékháznál van. Jó hír, hogy a horvátok aknamentesítették a Vaganski vrh felé vezető északi gerincutat. A Visočicáról el lehet indulni tehát keletre, vagy akár délre, a Kuk Stapina felé, vagy tehető egy több napos körút is (Visočica – Panos – Kuk Stapina – Veliko Rujno – Vaganski vrh). De lehet ez egy Baške Oštarije-ből induló több napos körtúra déli végpontja is.