A Bjelašnica megközelítése

A névadó csúcsra fel lehet jutni az északi oldalon lévő sípályák felől is (Josipova Staza), vagy a már említett déli szerpentinen. Mi ez utóbbit választottuk, mivel szállásunk a nem túl távoli Tusilo faluban volt.
Ha valaki Szarajevóból indul, akkor az Igman hegyet és a Babin Do síközpontot két úton tudja megközelíteni. Mindkettőt kipróbáltuk – az egyiket odafelé, a másikat vissza. Igazából nehéz választani a kettő közül, mert mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai. Egyszerűbbek mindenképp a M18 út felőli feljutás tűnik. Ebben az esetben a városból Foča felé kell indulni, majd elhagyni a repülőteret, onnan külvárosi falusias rész következik, majd egy nagy kőbánya mellett kell jobbra fordulni. Nem lehet eltéveszteni, mert az út jól táblázott. Mi egy augusztusi szombat délutánján mentünk erre és igen nagy sort fogtunk ki. Folyamatos volt a forgalom felfelé és lefelé is, egészen Babin Do-ig. Az út amúgy széles és jó minőségű, egy szakaszon épp a felújítás zajlott. Ennek az útnak a nagy forgalom a hátránya.

Az Igman hegyre (vagy fennsíkra) érve mi és a kocsi is fellélegzett. A masszív emelkedés után néhány kilométernyi laposabb szakasz következett. Itt egy rendőrőrs és egy körforgalom is van, utóbbi közepén olimpiai ötkarika. Ugyanide csatlakozik be az Igman felől érkező másik út, mely Hadžićből indul. Kicsit kacifántos megtalálni a kiindulópontját. Hadžić Szarajevó délnyugati elővárosa. Ez az út az olimpiára épült. Legnagyobb előnye, hogy talán kevésbé meredek és a forgalma is alacsonyabb, ellenben némi kerülőt jelent és a minősége sem igazán jó. Viszont ez az út érinti az olimpia néhány helyszínét, így például a síugró sáncokat.

A körforgalom harmadik ki/bejárata Babin Do irányába van, majd a falu végén egy újabb körforgalom van, ami után ismét kanyargósabb és meredekebb lesz az út. Néhány kilométerrel feljebb van a hágó, ahonnan az út hirtelen csapódik a Rakitnica-völgy irányába. Innen már csak a Lukavac felé tartó bekötőutat kell megtalálni.

A Bjelašnica Lukavacról nézve

Lukavac és a hegység déli oldala

A már említett hágót elhagyva lassan kiértünk az erdőből és feltárult a látvány, amihez fogható kevés van. Ez egy igazán pazar vidék, ahol három óriási hegység, a Visočica, a Treskavica és Bjelašnica találkozik. Utóbbi kettő legmagasabb csúcsai 2000 méter felettiek, előbbi valamivel alacsonyabb, de a hiányzó 35-40 méter semmit sem számít, igazi magashegységről van szó! A három hegységet mély völgyek választják el egymástól, melyek közül a Rakitnica-kanyon a legnagyobb, mély vonala, mellyel kettészeli az 1500 méter feletti hegytömböket, messziről kivehető.

A Bjelašnica csúcsa felé vezető út Lukavac falunál kezdődik. A lehajtót tábla mutatja, melyen nincs jelölve a hegy, de Lukomir igen, mely a középkor óta folyamatosan lakott hegyi falu, még a délszláv háborúban sem pusztult el. Közvetlenül a Visočicát és Bjelasnicát elválasztó mély szurdokvölgy (Rakitnica) déli peremére épült. Lélegzetelállító fekvése miatt viszonylag sok turista keresi fel, akik közül sokan Lukavac felől érkeznek, de talán nem ez a legjobb választás. Valamivel délebbre, Umoljani falucska felől is megközelíthető a fennsíkon kanyargó út. Umoljaniba is eszelősen meredek út vezet fel, egy részen bejártuk és jó minőségű.

Lukavac gyönyörű helyen van, a kopárnak tűnő hegy egy kisebb, zöldellő völgy zugában állnak a lakóházak, az üdülők és a mecset (amiből itt minden faluban van, zöld kupolájuk és minaretjük messziről látszik). Az út a lehajtótól beszűkül és nagyon meredek lesz. Mi néhány száz métert autóztunk, majd az első adandó alkalommal, a falu előtti elágazásnál leparkoltunk (1310 m). Innen balra a faluba lehet lejutni. A jobbra vezető út visz a Bjelašnica-ra. A meredek kaptató két oldalán új építésű víkendházak sorakoznak, néhányuk még nincs kész. A kilátás már innen is fenomenális!

Az aszfalt kb. 700 métert tartott, majd meredek és mély makadámút következett, de csak egy rövid szakaszon. Aztán az újra jól járható aszfaltcsík egy s-kanyarban folytatódott és kapaszkodott tovább a hegyoldalba (1.1 km, 1410 m). Lefelé terepjárók gurultak, de egyszerű személyautót is láttunk. Innentől azonban nem egyszerű a feljutás, mert az aszfalt hamarosan újra köves útra vált, ami ráadásul mély is. Egy litván család autója mellettünk akadt el, ők inkább visszafordultak és nem kockáztattak. Csak egy kicsit kellett volna kibírniuk, mert egy újabb visszafordító után ismét egy kis aszfalt következett. Mi ezen mentünk felfelé és egy laposabb részen egy erdőfoltba értünk (2.2 km, 1540 m). Eddig tartott a jó út, bár ahogy kiderült, csak szakaszosan aszfaltozott és nehezen járható. Innentől már csak köves úton lehet menni, egyszerre három irányba. Tehát aki Lukomirba készül, az csak akkor válassza ezt az utat, ha felkészült a nehézségekre és bízik a kocsijában (20% körüli meredekség, köves szakaszok).

Meredek kanyar Lukavac felső határában

A Vrelo Stubo-tól a szerpentinen a csúcsig

A 1693 méter magas Javorak és az 1621 méteres Katun magaslatok közötti kis nyergen egy bájos építmény áll, mely egy forrást foglal magában – Vrelo Stubo (2.5 km, 1580 m). Még nincs teljesen kész, a tető alatti részhez nincs még bekötve a víz, de az építmény oldalán lévő birkaitatónál meg lehet tölteni a kulacsokat. Mi balga fejjel ezt nem tettük meg. Feljebb azonban már nincs forrás és a hegytetőn sincs hütte. Ne felejtsük el, ez nem Ausztria!

Eddig a pontig nem találtunk táblát vagy jelet, innentől azonban már sűrű egymásutánban voltak az előbbiek. A forrásnál lévőn még a magasság is jelölve volt. Vrelo Stubo-tól kőhajításnyira egy fontos elágazás is van. A balra tartó út Lukomirba vezet, innentől majd 14 kilométeren keresztül kanyarog a makadámút a fennsíkon. A jobbra tartó út Babib Do-ba vezet vissza (innen 5.3 km). A középső pedig a hegycsúcs felé. Erre a távra a tábla még 5.4 kilométert írt)  

A kilátás innentől végig nagyon jó, sőt, ahogy a nap sugarai egyre laposabb szögben simogattak a felszínt, úgy vált egyre festőibbé a látvány. Alattunk a három hegységet elválasztó völgy látszott, a néhány házból álló falvakkal. Keleten a Treskavica fenséges tömbje, melyet a Ljuta patak völgye választ el a nyugatabbra lévő Visočica csipkés-hegyes csúcsaitól. A Visočica innen nézve gyakorlatilag középen van, a láthatárt a Puzin csodálatos sziklatömbje zárja. A vadregényesen szabdalt Visočica északi szélét a Rakitnica mélybe szakadó völgye jelenti. Onnan pedig már indul is a Bjelašnica szép füves fennsíkja, mely főleg a kora esti fényben volt csodálatos, amikor a lenyugvóban lévő nyári nap aranyra festette a mező.

Birkanyáj és juhász a Vrelo Stubonál

Felfelé a makadámutat követtük, pedig van egy azzal majdnem párhuzamos régebbi út is, de ennek vonala főként lefelé jövet szembetűnő, túrajelek nem jelölik, így nehéz kiszúrni. Az egymást egyre sűrűbben követő hajtűkanyarokban mindenhol volt tábla, bár ezek tartalma nem igazán változott. Felfelé következetesen a Bjelašnica-n lévő obszervatóriumot jelölték.

A forrástól az út először északra tart, majd egy éles visszafordítót (3.3 km, 1675 km) követően a hegy déli oldalán kapaszkodik fel a szerpentin. A következő kanyarig 700 métert tettünk meg, majd felfelé egyre kisebb lett a távolság a hajtűkanyarok között. Az egyik ilyen szakaszon egy Volkswagen Golf maradványai vannak. A legtöbb használható részét elbontották, de a fekete váz, nyitott ajtókkal ott éktelenkedik a gyönyörű mezőn.

A csúcs felé tartó szerpentin 11 nagyobb kanyarból és az azokat összekötő szakaszokból áll. Az első és az utolsó kanyar közt 320 métert emelkedik az út – 1670 méterről 1990 méterre, mindezt 3.3 kilométer alatt, azaz nagyjából 10%-os az emelkedő. Egy nagyjából 300 méteres nyugati irányú egyenes után egy derékszögű jobbkanyar van. Ez a pont tulajdonképpen a csúcs alja. Innen indul a hegység gerincén vezető út, illetve egy rövid szerpentines kaptató következik a Bjelašnica tetejére.

Volkswagen Golf maradványai a Treskavicával

Látnivalók a Bjelašnica csúcsán

Lukavacból viszonylag gyorsan, két óra alatt felértünk a csúcsra (7.8 km, 2067 m). A hegytetőn két nagyobb épület áll, mindkettő az olimpiára épült . Az egyik romosabb, mint a másik. Az úthoz közelebbi, ami mellett a sífelvonó felső állomása is van, talán egy szálloda lehetett. Hasonló brutalista stílusú hotel – hasonlóan romos állapotban – az Igman fennsíkon is van. A vasbeton monstrumon jól láthatóak a háborús pusztítás nyomai.

A másik épület, melynek északi oldalára az olimpiai öt karika alá a téli játékok logóját is belezsaluzták a betonba, maga az obszervatórium. Nem tűnt úgy, hogy használatban van, a beton mállik, falai omlanak. Ennek az épületnek az északi oldalán egy nagyobb betonterasz van, ahonnan nagyon jó a kilátás. Egy negyed órát üldögéltünk a peremén és a párás időben próbáltuk beazonosítani, hogy mi merre van. Legközelebb persze a hegy északi lábánál lévő Babin Do épületei és az azok feletti sípályák voltak hozzánk. Ezektől nyugatra az Igman széles, erdős csíkja látszott, ami egyfajta lépcsőt képez a hegyben. Innen jól kivehető volt a Hadžić felé vezető út is. Aztán halványan feltűnt Szarajevó is, aminek egésze nem látszik a Bjelašnica csúcsáról. A déli városrész, beleértve a repülőtér környékét nagyjából 14-15 km-re van a hegytetőtől és a nagy részét az Igman takarja, a 20 km-re lévő városközpont azonban látszik, bár a távolság és a légköri viszonyok miatt keveset tudtunk értelmezni belőle, azon kívül, hogy ott van Szarajevó.

Az épületet megkerülve sokkal jobb a látvány dél felé, pontosabban keletre, délre és nyugatra. A kissé északkeletre lévő Jahorina is jól látszik, a Traskavica fehér mészkősziklái, a Visočica és a Rakitnica vidéke pedig leírhatatlanul szép ebből a szögből is. Csakúgy, mint a Bjelašnica déli oldalának korántsem olyan kopár, fűvel borított lejtői. A Bjelašnica tetejéről letekintve érzékelhető igazán a különbség a hegység északi oldalának zöldellő, sűrű erdősége és a déli oldal kopár karsztvidéke között.

Babin Do síközpont a Bjelašnica északi oldalán

Lefelé az aranyórában

A lefelé tartó úton megszenvedtünk a szomjúsággal. Felfelé minden vizünk elfogyott, a Vrelo Stubo-nál nem töltöttük fel a félig üres kulacsokat, a hegytetőn pedig nem volt semmiféle civilizált infrastruktúra, a romos épületeken kívül. Pedig a Bjelašnica ennél többet érdemel! A kilátás pazar, a hegy remek adottságú, és elég sok látogató jár fel – elsősorban quaddal, másodsorban terepjáróval. Gyalogos túrázókkal csak Lukavac határában találkoztunk. Volt forgalom, amire lehetne építeni, bár az év nagy részében a hegyen meglehetősen mostoha az időjárás.

A szomjúság miatt visszafelé – ahol lehetett –, rövidítettünk az úton. Magasról jobban látszottak a hajtűkanyarok közti füves, kevéssé kikoptatott szakaszok, ahol elvileg a turistaút fut. Néhol a táblák irányából is lehetett ezekre a levágásokra következtetni, de hagyományos balkáni turistajelölést nem találtunk.

A lefelé vezető út nagyjából két óra volt. Pont akkor értünk a fennsík felső részéhez, azaz a Vrelo Stubo feletti szakaszhoz, amikor elkezdődött az aranyóra (11.3 km). A nap aranyszínűre varázsolta a hegyoldalt, a lány ívű fennsíkon kivehető volt a Lukomir irányába tekergő makadámút ezüstös vonala is. A távolabbi vidék domborzata pedig egészen meseszerűvé vált a hosszan elnyúló árnyékoktól. A forrástól még további négy kilométert sétáltunk és 270 métert ereszkedtünk az autóig (azaz Lukavac falucska déli széléig).

A Bjelašnica mindenképpen megér egy délutánt annak, aki Szarajevóban jár. Ilyen könnyen, ilyen egyszerűen nem nagyon lehet másik bosnyák kétezer méter feletti csúcsot megmászni. A felfelé vezető út a Pločnora emlékeztetett, de annál sokkal szelídebb, a terep sokkal könnyebb és kevésbé meredek, és a fű is sokkal több. Ügyelni kell a vízre és arra, hogy nincs felfelé árnyék. Taposóaknákra figyelmeztető jelölést sehol sem láttunk, ennek ellenére a Szarajevó környéki hegyeken nem érdemes letérni a kijárt/jelzett utakról. Ugyanakkor ezen a hegyen is találkoztunk birkanyájjal, távolabb is láttunk néhányat. A kihajtott állatok pedig azt jelzik, hogy többnyire aknamentes a hely, a juhászok nyilván nem viszik olyan helyre az állatokat, ahol nagy lenne a veszély. A Bjelašnica hatalmas hegység, amin viszonylag kevés a túraút, de felfedezésre mindenképpen érdemes a hely. A dél felé feltáruló látvány pedig egészen káprázatos.