Bogumil síroktól az első emelkedőig

Az 1967 méteres Džamija és a szomszédos Veliki Ljeljen (1963 m) a hegység legnyugatibb magas tömbjét alkotja. E két csúcs megmászása tulajdonképpen két lépcsőben történik. Az első emelkedőhöz vezető út szinte lapos. Az ösvény a középkori síroktól indul északnyugati irányba. A füves mezőt két oldalról sziklás magaslatok kísérik (a Perala és az Utakič nyúlványai), majd tízpercnyi séta (kb. 750 méter) után az ösvény 1500 méteres magasságban eléri a völgy végét. Az út balra fordul, a terep egyre sziklásabbá válik, de az ösvény többnyire fűvel borított, akár mezítláb is járható. Az emelkedő elég hosszan és egyenletesen kanyarog.

A táj minden oldalon hasonló. Erodált mészkősziklák fehérlenek a fűben, mely augusztus végén kalászban volt, ezért már inkább sárga volt, mint zöld. De ez csak az összhatás, a hosszú, aranyló fűszálak alatt, a talaj közeli növényzet inkább zöld volt.

Az izzasztó emelkedő csaknem 1670 méter magasra visz (1.5 km). A tetejére érve feltárul egy széles fűvel borított fennsík. Visszafelé tekintve pedig jól látszik a középkori bogumil nekropolisz és a szemközti (kelet) oldalt lezáró gerinc Baturak nevű csúcsa (1796 m).

Előre tekintve megállapítottuk, hogy jó sokat kell majd kényelmes terepen menni és komolyabb erőkifejtésre csak a Džamija aljától lesz majd szükség. A szélesen elterülő fennsík egyhangúságát nem mészkősziklák, hanem időszakos vízfolyások nyomai, kiszáradt, kanyargó patakmedrek törik meg. A terület nem teljesen sík, inkább dimbes-dombos, összességében jól belátható. A platóra kiérve az ösvény végig füves, érdemes levenni a túrabakancsokat és Džamija lábáig mezítláb tenni meg az utat.

Egy kis völgyben vezet az út a Džamija felé

Steccik és lovak

A térképünk a fennsík nyugati oldalára, a hegy lábához tavat, vagy inkább tavacskát jelezett (Kolečića bara). De az itteni állóvizek és vízfolyások időszakosak. Augusztus közepén csak néhány barna folt csillogott a dimbes-dombos terület legmélyebb pontjain. Az egyik ilyen pocsolya mellett két lovat pillantottunk meg. Az ösvénytől nagyjából 200 méterre legeltek. Kicsit közelebb érve még nyolc ló bukkant elő egy dombocska takarásából. Az egyik nyakában kolomp lógott. Alighanem ez ugyanaz a vadló ménes volt, amelyikkel két nappal korábban találkoztunk légvonalban legfeljebb 2-2.5 km-re lévő Zoran Šimić bivak mellett. A gyerekek megsimogatták a lovakat, akik vagy tíz percig készségesen tűrték a lelkes városlakókat, majd unottal arrébb sétáltak. Az állatok szívesen fetrengtek a fűben és a porban, ezért elég koszosak voltak, de ez nem szegte kedvét a gyerekeknek. Elhatározták, hogy a visszaúton is megsimogatják a lovakat, de erre már nem volt lehetőségük, mert jóval távolabbra vonultak, egészen a Mali Ljeljen lábához.

Ménes a Džamija előterében

A hegy felé vezető ösvény a lovaktól nem messze egy másik ősi temetőn vezet keresztül (2.4 km, 1680 m). A jókora mészkőlapok legtöbbjén semmiféle jelölés, vagy felirat nincs. De itt is van, csakúgy, mint az aszfaltos útnál, olyan síremlék, mely leginkább egy római szarkofágra emlékeztetett. Ezeken mindkét helyen faragványok is vannak. Sőt, lent az útnál két jókora kőkereszt is fekszik. Ilyen sírokból, sírkertekből, nekropoliszokból sok van Bosznia középső részén és Hercegovinában is. A sírkövek középkori bogumil síremlékek, azaz steccik. Láttunk ilyeneket a Blidinje-fennsíkon, a Vran és a Čvrsnica-hegységek között is. A szarkofág formájúak csak formailag követik a római mintát, mert belül nem üregesek. A faragványok a legtöbb helyen a mészkő kopása miatt nehezen kivehetők.

A térképünk szerint erről a pontról ösvény indul a bivak irányába, de erre utaló nyomot nem láttunk, igaz nagyon nem is kerestünk. Az előző túrán viszont volt egy tábla a Vito csúcsán, mely közel három órás menetidőt prognosztizált a Džamijara. Szóval tervezhető olyan körtúra is, mely a hegyet átszelő aszfaltos úttól kiindulva a Vitot és a Džamijat is útba ejti.

A fennsíki sírokat elhagyva rövid ideig még emelkedett az út és fokozatosan közelebb értünk a hegytömbhöz, melynek közelebbi csúcsa Veliki Ljenljen, a távolabbi a Džamija nevet viseli. Mielőtt elértük volna a hegycsúcsok felé vezető szakaszt, az út kissé lefelé tartott, azaz elértük a fennsík peremét. Innen már elkezdődik a hegy északi oldala, a vízmosások mély árkokat vágtak a felszínbe.

Kilátás a Džamija és a Veliki Ljeljen közti víznyelőtől

Nehezen járható út a Džamijara

Elhagyva a fennsík peremét a jól jelzett túraút a sziklás hegyoldalhoz vezet. A felfelé vezető irányt egy egyértelmű nyíl jelzi (3.3 km, 1710 m). Innen az út meglehetősen meredek és nehezen járható. Hirtelen nagy szintet kell megmászni a sziklák között – első lépcsőben 200 méter alatt közel 100 méternyi szintet, ami 50%-os emelkedőt jelent. A Velebitben jártunk be hasonló, kellemetlen útvonalakat. A víz mély barázdákat vájt a mészkősziklákba, ettől azok felszíne ezer darabra vált szét, a peremük éles lett. A lábunk alatt lévő kövek is élesek voltak, szóval nem csak a meredekség miatt esett rosszul a mászás, a cipőket sem kíméli az ilyen felszín.

Bő fél óra alatt jelentős szintet emelkedtünk és egy laposabb részen megpihentünk. Innen már látszott a hegytömb két csúcsát összekötő nyereg, amin épp egy vidám társaság ereszkedett lefelé a Džamija irányából. Egy zágrábi csoport tagjai voltak, kicsivel előttünk indultak, mint mi. A kocsijuk a miénk mellett parkolt. Itt ért utol minket egy bosnyák férfi, akinek családjával még lovaknál lévő sírok mellett találkoztunk. Onnan már csak az apuka vágott neki a hegynek és nagyon elégedett volt a gyermekeink teljesítményével.

A pihenő után egy rövid, lankásabb szakasz következett, mely egy víznyelőt került jobbról. A mélyedés oldalát sziklaomladék borította, az alján pedig egy barlang sötét foltja tűnt fel. Ezt egy rövid mászás követte a nyeregig (4 km, 1875 m). Innen már feltárul a hegytömb füves déli oldala, mely fokozaton vált át lefelé erdőbe. Az erdősávon túl pedig jól kivehető a Neretva völgye. Idefent viszont szinte sehol sincs fa. Csak 1-2 magános példányt láttunk a fennsík peremén.

Innen jobbra fordultunk a Džamija irányába, a balra tartó út a Veliki Ljeljenre vezet. Előbbi búbja a nyeregről még nem látszott, utóbbié igen. Mindkettőn egy-egy sziklagúla van. Ettől a ponttól a Džamija már könnyebben adta magát, de még közel 90 méter szintet le kellett küzdenünk. Az út szép vadvirágos karsztfelszínen kanyargott.

A Visočica-hegység legnyugatibb nyúlványa, esik a Neretva völgyében

Kilátás a Visocia legmagasabb pontjáról

A Džamija-ról fantasztikus a kilátás (4.5 km, 1967 m), de a keskeny csúcs hosszan elnyúlik, így nincs olyan pontja, ahonnan körbe pillantva minden jól látszik. Kicsit sétálgatni kell a hegytetőn, ha mindenfelé el szeretnénk nézni. A csúcsot itt is, ahogy a hegység többi fontos hegyeén, egy márványtábla jelöli, amely a név mellett a magasságot is tartalmazza.

Valamivel később értünk fel, mint az említett bosnyák férfi. Nagyon kedves volt és elmutogatta merre melyik hegyet láthatjuk. A legközelebb hozzánk – a Rakitnica-kanyonon túl – az Bjelašnica kopár, széles vonala rajzolódott ki. Az északi horizontot szinte egy vízszintes vonalban zárta le a 2000 méter magas gerinc. Ez az északibb tömbje a hegynek, mely a keleti Bjelašnicatól (2067 m) a nyugati Krvavac (2062) csúcsig tart. A szurdokvölgy peremén jól kivehető volt az 1500 méteren lévő Lukomir, és a mögötte elterülő fennsík, mely egyfajta lépcsőt képez a Bjelašnica-hegységben. Balra fordulva a Rakitnica és a Neretva összefolyása látszott, melyek előtt a Visočica ék alakú nyugati nyúlványa, és az azon lévő hegyi tanyák sora volt kivehető. Ez egy olyan rész, ahová mindenképp érdemes lesz visszatérni, a házakhoz makadámút vezet, bringával járható terep. Távolabb, a nyugati oldalon, a Prenj nagyszerű csipkés vonala zárta a horizontot. A Visočica és a Prenj közti mély völgy felett sötét fellegekből lógott az eső lába, ami nem tűnt jó előjelnek a nap további részére vonatkozóan.

Balra, azaz dél felé fordulva egy távolabbi hegyvonulat, a Velez tömbje következett, melyet egy szélesebb fennsík választ el a Neretva forrásának vidékétől, azaz a Zelengorától. Utóbbi széles és magas tömbje jól elválik a környező vidékből. Kicsit meglepődtünk, hogy innen így fest a Zelengora, mert eddig nagyon más oldaláról ismertük meg. Ettől keletre a szélesen elnyúló, de innen azért már távolabbi Treskavica zárja a sort, melynek mészkő szirtjei a mi hegységünk látványával folytak egybe.  A tökéletes körpanorámába a Džamijatól alig néhány méterrel alacsonyabb Ljeljen zavar bele. Ez a hegy is fenséges, de ezúttal kihagytuk a megmászását, mert egyre sötétebb fellegek közelítettek nyugati irányból.

A Džamijaról persze a legjobb rálátás a Visočica keleti részére van. A közelebbi részek sárgás színben pompázó karsztfelszíne a fokozatosan váltott át a Vito környéki csúcsokon zöldbe. Látszik innen a Parič széles és lapos teteje, illetve a tövében lévő bivak is kivehető, igaz a távolság miatt elég picinek hat ebből a távolságból az amúgy sem nagy építmény.

A Neretva völgye és a Prenj a Džamija csúcsáról

Vihar elől menekülve, vissza a bejárt úton

Úgy terveztük, hogy a Džamija tetején főzünk egy kávét, de erre már nem maradt időnk. Délnyugatról és nyugatról sötét felhők álltak össze és a korábbi északi irány helyett egyértelműen keletre, azaz felénk fordultak. Láttunk néhány villámot, a látótávolság is csökkent, ezért a gyors indulásra voksoltunk. Az eső a hegytömb két csúcsát összekötő nyereg alatt, nem messze a víznyelőről, ért utol minket, de szerencsére csak néhány percig élvezhettük a hatalmas esőcseppeket. Úgy tűnt, hogy a hegy megfogta a vihart. A felfelé legnehezebb, meredek, sziklás szakasz még így is nehezen volt járható, esőben nyilván ez még rosszabb lett volna. Szerencsére nem esett el senki és rohannunk sem kellett.

Erősen beborult, mire elértünk a fennsík közepén lévő sírokhoz (6.7 km 1680 m). Itt kaptunk még a nyakunkba némi esőpermetet, de a zápor elkerült minket. A füves mezőn gyorsan haladtunk. A lovak már nem voltak olyan közel, mint idefelé. Ahogy arról már volt szó, felvonultak a távolabbi helyoldalba, közvetlenül a Mali Ljeljen sziklái alá – ez a hegytömb délkeleti magaslata, nagyjából egy kilométerre van a nagy Ljeljentől (1860 m).

Ahogy elértük a fennsík déli részét, és elkezdtük az ereszkedést, úgy vált egyre világosabbá, hogy milyen magasan vagyunk a parkolóhoz képest. Innen mindvégig ráláttunk az autó és a mellette lévő sírkertre, de meglepően lassan csökkent a távolság.

Időközben a sötét fellegek elvonultak, a nap ismét kisütött. A gyerekek néhány percig simogatták a steccik tövében legelésző teheneket, akik a pár száz méterre lévő farmtól bandukoltak fel idáig. A térkép alapján tudjuk, hogy a farmnál van forrás.

A Visočica-hegység két nagyobb túraterületet kínál. Az egyik a Vito és a Rakitnica-kanyon környéke, melynek éles hegygerincei feledhetetlen élményt kínálnak. A Parič-tól nyugatra egy másik világ kezdődik. Itt augusztus közepén már kevesebb volt a zöld. A hegyes csúcsokat és mélybe szakadó völgyeket hullámzó karsztvidék váltja. A fehér mészkősziklák között mindenütt sárga fű aranylik. Fa elvétve van csak néhány. Még törpefenyők sincsenek. Az egyhangúnak tűnő vidéken számtalan időszakos vízfolyás fut végig, melyek hol víznyelőkben, hol sekély tavakban végződnek. Errefelé forrás sincs, ilyesmit legközelebb a bivak közelében láttunk, ami a Džamija aljához képest úgy órányi távolságra van.

Aki több napot tölt a Visočicában, annak mindkét vidéket érdemes felfedeznie. A Vito és környéke kétség kívül vadregényesebb és izgalmasabb, de a Džamija is megér egy egynapos túrát, mert olyan kilátást nyúlt a Prenj és a Zelengora irányába, ami a hegység keleti részeiről elképzelhetetlen. De nem csak a messzebb lévő látvány káprázatos, a karsztvidék is szemet gyönyörködtető.  A lazább séta mellett a rövid, sziklás kaptató is élmény. Ha pedig szerencsénk van, akkor összefuthatunk néhány vadlóval.