Lehetséges útvonalak és a túra megtervezése

Mindkét csúcs Bosznia-Hercegovina és Montenegró határán áll. A Maglićra két népszerű útvonal vezet. Az egyik a már említett Prijevor nyeregtől, ahová Tjentište faluból egy 20 km-es makadámúton lehet feljutni autóval. A Prijevor felőli mászás meredek és nem veszélytelen. A másik útvonal a tóról indul. Ez valamivel hosszabb (5.2 km), de könnyebb. Legalábbis a leírások szerint. Mi eléggé megszenvedtünk az első két kilométerrel. Van egy harmadik boszniai út, mely a Prijevorhoz közeli fennsíkról indul északi irányból, illetve egy negyedik lehetőség a montenegrói Piva-tótól induló kaptató, mely a Carev do forrás közelében éri el a tó felőli túrautat. Utóbbi a leghosszabb, de része a Via Dinarica túraútvonalnak.

Míg a Maglić egy jókora, masszív hegytömb, melyet három oldalról meredek sziklafalak határolnak és csak egy hosszú nyergen keresztül kapcsolódik a Bioč kegyetlen sziklarengetegéhez, addig a Volujak formája eltér ettől. Bosznia-Hercegovina második legmagasabb hegye, merthogy a Volujak az, egy nyugat-keleti irányba emelkedő széles gerinc. A nyugati határa a Sutjeska patak völgye. A hegy északi oldalát a Suha patak völgye képzi. Az erre néző oldal sziklás, többnyire nehezen járható. A déli oldal viszont viszonylag szélesen terpeszkedik egy füves, lankás katlanvölgyre, mely a Sutjeska forrásvidéke. A katlant keletről és délről a Lebršnik lenyűgöző sziklája határolja. A Maglićhoz hasonlóan a Volujak keleten nem válik el élesen a Bioč vonulatától, bár utóbbi sokkal tagoltabb, kietlenebb, nehezebben járható.

Mi úgy terveztük, hogy a két hegyet jobb esetben egy nap, rosszabb esetben két napos túrával másszuk meg, de egy harmadik napot is el akartunk tölteni a hegyen úgy, hogy egy kicsit belekóstolunk a Biočba. Utóbbi hatalmas élmény lett, bár a túra nem úgy sült el, ahogy elterveztük. Végül a montenegrói hegyimentők hoztak le minket a hegyről – de ne szaladjunk ennyire előre, ez majd egy következő bejegyzés lesz!

A terveink között tehát az szerepelt, hogy a Lebršnik lábánál lévő Papin do háznál töltjük az éjszakát, majd korai indulással előbb a Volujakot, majd a tóra néző Trnovaćki Durmitor csúcsot másszuk meg. Onnan lemegyünk a Trnovačko-tóhoz, ha pedig erők marad, akkor a Maglićot is megmásszuk, majd visszafelé a Bioč határán keletről kerüljük a Volujakot és a Kuk nevű szép szikla mellett térünk vissza Papin doba.

Takaros ház a Papin do, mellette vizesblokk

Papin do

A Papin do hegyi ház egy szépen felújított, vizesblokkal ellátott turistaház, melynek körbekerített kertjében bátran lehet sátrat állítani. Ha előre foglal valaki szállást, akkor lehet a házban is aludni. Ottjártunkkor az épület szerb túrázókkal volt tele.

A hegyi ház megközelítése nem bonyolult. Szarajevótól forgalomtól függően 2-2,5 óra az út Tjentište-ig A Foča-Gaćko műútról a 2 km hosszú Cemerno alagútnál kell lekanyarodni. Cemerno falucskát egy meredek aszfaltcsíkon lehet elérni, majd az első kereszteződésben jobbra tartva egy kút mellett ágazik el az út a ház felé. Innen 7 kilométerre van a ház. Az út első három kilométere füves mezőn fut keresztül, majd az erdőben vezet tovább. A makadámút minősége nem kifogástalan, de nem is rettenetes. Több szakaszon az utat le is aszfaltozták. Ezek a részek igen meredekek, így érthetően nagy szerencse a jobb minőség. Az út mellett hétvégi házak és nyaranta használt farmok sorakoznak. Az itt éjszakázó szerb csoport tagjai naplementekor például elsétáltak egy köze tanyára friss tejért.

A háznál nincs nagy parkoló, de 8-10 autó elfér. A Volujakra, a Kukra és a Biočra vezető túraút itt indul, ennek támogatására egy térképes tábla is van a parkolóban. Az más kérdés, hogy a fotóra rajzolt helyek és útvonalak nem sokat segítenek a későbbiekben. Egyéb térképet nem találtunk a három nap során. Általában jellemző a montenegrói oldalon lévő Piva Természeti Parkra, hogy az ösvények jól jelzettek, a felfestések többnyire követhetők voltak, de táblák alig-alig, térképek pedig egyáltalán nem segítik a túrázókat. A bosnyák oldalon sem jobb a helyzet. Ettől még veszélyesebb ez a hegyvidék.

Előzetesen még annyit mindenképp meg kell említeni, hogy a hegységben kevesebb a forrás, mint például a Zelengorában. A kulacsokat Papin donál mindenképp fel kell tölteni. Apróbb források vannak a Volujak tövében, de onnan a Trnovačo-tóig már nincs lehetőség a felfrissülésre! A Maglić esetében van kiépített forrás a Prijevor nyeregnél, majd a Carev do-nál. A Bioč még ennél is szárazabb hely – ahogy ezt a későbbiekben sajnos megtapasztaltuk.

Arra is készülni kell, hogy az időjárás igen változatos. A Maglić neve nem véletlenül jelent ködöset. nem ritka, hogy nyaranta gyorsan kialakulnak záporok, zivatarok.

Úton a Volujakra, a háttérben a Kuk sziklája

Könnyű mászás a Volujakra  

A hegyi háztól néhány méterre lévő elágazásnál lévő táblán a Volujak csúcsra 3 órás mászást írtak. Kicsit értetlenkedtünk ezen, hiszen a teljes szintemelkedés 900 méter. 1456 méterről indultunk, a csúcs pedig 2336 méter magas. Mindenesetre nekilódultunk Bosznia-Hercegovina második legmagasabb hegyének. Ehhez előbb a Sutjetska forrásvidékén, azaz egy széles, füves katlanvölgyön kellett átvágni. Tőlünk jobbra a Kuk csodás alakú sziklája magasodott, melyen via ferrata útvonal is van. Aki ki szeretné próbálni, az alighanem a Papin do házban kell, hogy érdeklődjön. Van itt egy leágazás egy közeli. aprócska tóhoz is, amit mi reggel kihagytunk, mert árnyékban volt.

Az út első kilométere keletre tartott, aztán északnak fordult és csak lassan emelkedett. Útközben több patakmedren is átvágtunk, de csak néhányban volt víz, bár abból sem sok. A kijárt, dupla autónyom időközben egyszerű gyalogos ösvényre váltott. Ez 1700 méter után ismét fordult, ezúttal keletre, ám még mindig csak 20-30 méterrel voltunk Papin do felett. A Majdan nevű magaslat oldalát elhagyva indult az érdemi emelkedő.

Három kilométernyi könnyű sétát követően a Volujak déli oldalának alján szuszogtunk. A megtett útra innentől is jó rálátásunk volt. A Kuk 1817 méter magas csúcsát azonban még mindig alulnézetből láttuk, hisz ezen a ponton még csak 1500  méteres magasságon álltunk. Elmentünk néhány vékonyan csordogáló vízfolyás mellett, de komolyabb forrást nem láttunk, holott a ház melletti tábla jelölt ide ilyet. Csak később jöttünk rá, hogy ezek voltak a források, feljebb nem érdemes keresgélni, mert nincs.

Mivel fák, bokrok sehol sincsenek, így a kilátás mindvégig pazar. A Papin dó hegyi háznál lévő zöld tetős esőbeálló jó igazodási pontnak tűnt számunkra. Attól jobbra végig követni lehetett a Cemerno felé vezető utat rejtő erdőt. A hegy lábánál pedig szépen kivehető volt a Cemerno alagutat rejtő nyereg, afölött maga a hegyi falú és a Zelengora felé induló makadámút vonala, ami gyorsan el is tűnt egy zöldellő erdőben. Abban az erdőben ered Hercegovina legfontosabb folyója a Neretva, melynek völgye csak halványan rajzolódott ki a horizonton.

A következő szakasz meredeksége 10-30 % között ingadozott, de nem tűnt nehéznek. A 4.2 km-nél lévő elágazást hamar elértük (1791 m). Itt cirill betűs tábla jelöli az irányokat. A Volujakra egy éles jobbkanyarral fordultunk rá. Az ösvény továbbra is a hegy füves oldalában vezetett és szerencsére mindvégig árnyékban voltunk.

A következő kilométert követően elértük az 1900 méteres tengerszint feletti magasságot, as ösvény pedig délkeleti irányból keletire fordult. Örültünk, hogy a Kukra már nem fel, hanem lenézünk. Szépen látszott innen a Lebršnik is. Az azon túli vidékből a párás levegő keveset mutatott meg, de a gaćko-i lignitbánya külszíni fejtését és a mellette épült hőerőmű magas kéményét be tudtuk azonosítani.

Három óriás: Maglić, Volujak és én

A Volujak

Kétezer méteres magasságban az út S alakot írt le (5.8 km), de lényegében azonos meredekséggel futott fel a hegytetőig. Az utolsó füves szakaszon két viperát is láttunk. Mindkettő az ösvény közepén sütkérezett. Az egyik úgy 40 cm, a másik csak 15 cm hosszú volt. Érdemes tehát óvatosan menni. Bár  ezek az állatok igen félősek, de egy kígyómarás sosem hiányzik! Ellentétben a Treskavicával, itt egyetlen tábla sem figyelmeztetett a viperaveszélyre, de néhány évvel ezelőtt a Zelengorában egy pásztor felhívta a figyelmünket arra, hogy a kicsi gyereket ne engedjük szaladgálni a fűben, mert sok a kígyó.

Az északkeletre tartó út egyre kövesebb tájon vezetett és láthatóvá vált a Volujak csúcsán lévő kőépítmény romos talapzata, amit még az Osztrák-Magyar Monarchia idején építettek. A hegy volt a határ a frissen elfoglalt bosnyák tartomány és Török Birodalom között.

A Volujak csúcsát 11 óra táján értük el, azaz a teljes mászási idő alig haladta meg a három órát. Az út nem volt fárasztó, inkább kifejezetten élvezetes volt. A Papin do – Volujak útvonal egy napos oda-vissza túrával akár gyermekkel is teljesíthető.

A hegytetőről igazán remek kilátás nyílik, de nem árt az óvatosság a nézelődés során. A Volujak északi oldala egy függőleges, több száz méter magas sziklafal. Ahogy már említettem, a csúcsot egy romos kőépítmény jelöli, melynek oldalán pecsételőhely van. A csúcstól 20-30 méterre lehet a legközelebb kerülni a sziklafalhoz. Onnan szépen ráláttunk a túránk következő szakaszaira, vagyis a Trnovački Durmitor csúcsra és az onnan a tóhoz vezető völgyre, mely közvetlenül a Volujak északi sziklája alatti kőtenger mellett fut.

A Volujakról nem látszik a Trnovački jezero, de az ötven méterrel magasabb nagy testvér, azaz a Maglić igen. A legimpozánsabb azonban kétség kívül a hegyes sziklás csúcsok alkotta Bioč-hegység látványa keleti irányban. Az ottani sziklakúpokhoz hasonló alakú a tóhoz szintén igen közeli Trzivka is, mely az egyik legszebb formájú hegy ezen a vidéken. A nyugati kilátást a Volujak hosszan elnyúló gerince uralja, melyen több 2200 méter feletti csúcs sorakozik. De a gerinc nem hosszú, hisz a Sutjetska mély völgye sincs innen vészesen messze. A déli kilátásban nem sok újat fedeztünk fel ahhoz képest, mint amit a három órás út során mindvégig láttunk.

A Maglić lábánál a Trnovačko jezero

Trnovački Durmitor és a tóhoz vezető út

Néhány perces nézelődést követően a Trnovački Durmitor felé folytattuk utunkat. A Volujakról északra vezető ösvény előbb keletre tartott. Átvágtunk a füves hegytetőn és csodáltuk a Bioč csúcsainak látványát. De az örömünk nem tartott sokáig, mert a jelölt út északra fordult és nagyon-nagyon meredeken vezetett a Bojanska vrata 2133 méteren lévő nyergére. Nem volt lehetőség a nézelődésre, a köves-csúszós ösvényt kellett figyelni. Alig nyolcszáz méteren kétszáz méternyi szintet veszítettünk. De legalább hamar leértünk! A nyeregre érve táblák nélküli elágazást találtunk.

A Trnovački Durmitor déli oldala nem meredek, de jelzést csak a feléig láttunk. Onnan egy darabon a szemünk után mentünk és próbáltuk megtalálni a csúcsra vezető kijárt utat.

A hegytetőről nyíló kilátás semmihez sem hasonlítható (9.2 km, 2242 m). Bő 700 méterrel álltunk a tó felett, egy szinte függőleges szikla tetején. Alattunk megcsillant a szív alakú smaragdzöld víztükör. Láttuk a tó parti kunyhókat és színes sátrakat is. Szemben pedig ott magasodott a Maglić gigászi háta, amin felfedeztük a tótól induló utat is. Elképesztően meredeknek tűnt, de úgy voltunk vele, hogy a nap első szakasza kellően könnyű volt ahhoz, hogy a második hegyet is megpróbáljuk beleszuszakolni a napba. A neheze azonban csak ezután következett.

A Trnovački Durmitorról lefelé hamar elvesztettük a jelzet utat. Ami felfestés volt, az az ellenkező irányba nézett és nagyon halvány volt. Sebaj, gondoltuk, hiszen a térképünk alapján az út előbb-utóbb csatlakozik a Bojanska vrata felől étkezőhöz. A meredek, füves és részben köves hegyoldalon azonban csak lassan haladtunk. A reggeli kellemes árnyéknak pedig már nyoma sem volt. A nap égetett, a sziklafalak pedig visszaverték a hőséget. Víz pedig már alig volt nálunk. Tudtuk, hogy a tónál van forrás, de odáig nem volt egyszerű eljutni.

Nagyjából félórányi botorkálás után csatlakoztunk az említett jelölt úthoz. Más ösvény nem is fért el a szűkölő völgyben, mely időnként kőfolyásokon vezetett keresztül. Egy óra múlva elértük a Rudinske kolibe hegyi kunyhóit (11.7 km, 1620 m). Távolról láttunk itt embert, de mire odaértünk, már az egyik kalyiba hűvösébe vonult. A házacskák körül tehenek legeltek. A birkák bokrok tövébe húzódva hűsöltek. Elmúlt dél, sőt fél egy is. A nap magasan járt, a hőség még itt, 1600 méteres magasságban is elviselhetetlen volt. Árnyék pedig sehol sem volt.

A ranger háza a Trnovačko-tó partján

A Trnovačko tó

Igen szomjasak voltunk, mire elértünk a tóhoz, de tudtuk, hogy a vízparton lesz forrás. 2019-ben már jártunk itt és tudtuk azt is hogy mi a menet. A tóhoz voltaképp csak egy irányból lehet feljutni, az összes többi út onnan felfelé vezet. Ezen stratégiai a ponton áll a ranger háza. Milos, amúgy rendes figura. Elkéri a dokumentumokat, felírja az adatokat, megkérdezi, hogy merre tovább és ad belépőjegyet fejenként kerek egy euróért. Ezúttal Milosnak egy másik fickó segített angolra fordítani. Megkérdezték, hogy honnan indulunk és merre tartunk, valamint, hogy hol fogunk éjszakázni? Ha a tónál, akkor az újabb 6 euró, ha jól értettük. Mivel egyelőre nem tudtuk, hogy meddig jutunk, ezért maradtunk a 2 eurónál.

Igyekeztünk annyi vizet inni, amennyit csak bírtunk és feltöltöttük az összes nálunk lévő kulacsot. Ez nem volt olyan sok, mindössze 5 liter. Mire a tó túlsó végére értünk (13,7 km), éreztük, hogy ennyi víz nem lesz elég. De nem volt már visszaút. Pontosabban elmúlt kettő óra és nyomni akartuk, ahogy bírjuk.

A tóban néhányan úsztak is. A Maglić felé vezető ösvényhez közel mi is belelógattuk a lábunkat a kristálytiszta vízbe, ami meglepően meleg volt. Rövid pihenőt követően nekivágtunk az emelkedőnek, amihez foghatót talán még sosem másztunk. A tóparti tábla felirata szerint a hegytető 5,2 km és három órányi séta. Mondanom sem kell, hogy mi nem tudtuk ezt a szintidőt hozni.

Úton a Maglić-ra, távolban a Veliki Vitao csúcsa

Úton a Maglić-ra

A tó partjától induló meredek út 2 km hosszú. Az első 300 méteren az erdőben fut, majd szinte végig egy sziklafal tövében. Az út elején összefutottunk egy kedves nyugdíjasokból álló túracsoporttal. Elmondták, hogy elég meleg van fent is. Ők reggel indultak és jól elfáradtak. Megkérdezték, hogy honnan jöttünk és hol fogunk aludni. Azt javasolták, hogy a sátrat inkább a hegyen állítsuk fel, ne a tónál, hiszen ott pénzbe kerül. Mondtuk, hogy oké, de szomjasok leszünk, mert nem bízunk abban, hogy kitart a nálunk lévő víz. A túravezető elmondta, hogy amint felérünk az első magaslatra, úgy induljunk lefelé és ott lesz forrás, úgy 100 méterre.

Nehéz leírni az első magaslatig tartó út szenvedését. A tónál nem voltunk éhesek, de mire ide felértünk, már elfogyott az összes energiánk. A nap egyenesen ránk sütött és kegyetlen meleg volt. A lábaink alig forogtak a mindvégig 30-40 %-os emelkedőn. Néhányan jöttek lefelé. A fenekük poros volt. Hiába lefelé sem könnyű!

Féltávnál egy tábla jelölte a Bioč felé vezető elágazást. Legrosszabb esetben másnap errefelé szerettünk volna tovább indulni. Legalábbis papíron, mert a fenének volt kedve idáig visszamászni. De ahhoz, hogy magasabban maradjunk, vizet kellett találnunk. Szégyen vagy sem, mi közel három óra alatt másztuk meg ezt a szakaszt. Ám legalább feljutottunk 2180 méterre (15,5 km). Mondanom sem kell, hogy innen is szuper kilátás nyílt a tóra, ám az a víz most már túl messze volt, mi a közelebbit kerestük.

A Carev do-nál lévő forrás nem látszik a magaslatról, ám két irányból is jókora felfestés jelöli a kövön, hogy nagyjából merre kell keresni. A vízhez jelölt út vezet, ám nem 100, inkább 300 méterre van a feljutási ponttól. A víz egy zöld műanyagcsövön szivárog a kövek közül, majd apró ér formájában folytatja útját egy lefolyástalan széles katlan aljáig. Itt egy apró tó van, ami körül elvadult tehéncsorda éldegél. A víz minősége kifogástalan, a hőfoka jéghideg volt.

Kávézás a Maglić csúcsán

Kilátás a Maglić-ról

A Maglić népszerű úti cél és ez akkor válik érthetővé, ha felér az ember. Miközben az alig 50 méterrel alacsonyabb Volujak elég könnyen mászható, addig a Maglić panorámájáért alaposan meg kell szenvedni. És ez teljesen független attól, hogy melyik úton jön fel az ember. A Prijevor felől rövidebb a mászás, de meredekebb az út. Ahonnan mi érkeztünk, sokkal hosszabb utat kell megtenni, de ez sem könnyű.

Ahogy említettem, naplemente előtt érkeztünk. A lapos napsugarak csodás hangulatot varázsoltak a tájra. A Trnovaćko jezero már árnyékban volt, a magasabb csúcsok aranylottak. A Sutjetska-kanyon túloldalán lévő hegyvidék, azaz a Zelengora és a távolabbi Lelija magaslatai pompásan rétegződtek egymásra. Alattunk ott volt mélyen a Prijevor-fennsík és csillogtak az ott parkoló autók.

A csúcsot egy pléh szerb zászló koronázza. Hiába, ez a könyék nagyon szerb és erős a szerb öntudat. Talán túlzottan is. Két nappal később Gačko egy társasházának falán az egyik szerb háborús bűnös portréját láttuk. De a csúcson béke volt. Beírtuk a nevünket a pecsételődobozban talált kis könyvbe. A bejegyzések alapján egy nappal korábban már volt fent két magyar srác. Amíg lefőtt a kávé még reptettük kicsit a drónt a szélcsendben, majd elindultunk vissza a forráshoz.

A Carev do-t megközelítve azt láttunk, hogy a kiszemelt táborhelyen már áll egy zöld sátor, ezért inkább kerestünk egy másik helyet, ahol volt némi vízszint. Másnap kiderült, hogy a mögöttünk érkező fiatal pár foglalta el a helyet. Ők csak reggel vágtak neki az utolsó szakasznak. Bánhatták, gondoltuk, hisz lemaradtak a maglić-i naplementéről.

A táborhely kiválasztása tökéletesnek bizonyult. Az egyik oldalon a Zelengora, a másikon a Bioč vidéke sejlett fel a dagadó hold fényében, bár ebből már olyan sokat nem látunk, mert vacsora után gyorsan elaludtunk.

Sátorhely kilátással a Bioć-ra

Szerencsénk volt az időjárással, mert Maglić neve nem véletlenül jelent „ködöst”. Hat éve például semmit sem láttunk a csúcsból, mert felhőben volt. Ezúttal az idő egész nap tökéletes volt. Talán túlságosan is, hisz lehetett volna hűvösebb. De nem volt köd, zivatar vagy nagy szél. Szerencsére így maradt az éjszaka folyamán is.

Ahogy korábban már írtam, a Volujak meglepően könnyen elérhető, a Maglić sokkal keményebb dió. Csak felkészülten érdemes a két csúcsot egy napon bevállalni. A bölcsebbek a tónál töltik az éjszakát, de mi ezúttal inkább vakmerőbbek voltunk. Nagyon elfáradtunk, de elmondhatjuk magunkról, hogy Bosznia-Hercegovina két legmagasabb hegyét egy nap alatt másztuk meg. És két nem akármekkora hegyről van szó!

Aki viszont kíváncsi lett, utánunk csinálná, és erre a helyre merészkedik, az mindenképp nézze meg az a várható időjárást, hozzon térképet, és legyen nála elegendő víz, valamint gyorsan felszívódó energiazselé. Vagy gumicukor. Vagy bármi. Ellenkező esetben nagyon nehézzé válhat a túrázás ezen a rendkívül nehéz terepen. De a látvány és az hangulat minden fáradozást megér, elhihetitek.