A csillagív-csillagjárás képek esetében nem a pillanat megragadásáról van szó, hanem egy hosszabb időszak fotográfiai eszközökkel történő ábrázolásáról.

A fotóknak legalább két rétege van. Az univerzum távolában a csillagok fénye ívet rajzol az égre. Az így nyert geometrikusan szabályos (egyúttal természetes) háttér az esti fényviszonyok függvényében lehet nyomasztóan zsúfolt vagy lágyan festői. Ehhez az állandón mozgó elemhez képest az előtér objektumai látszólag statikusak. Mozdulatlanságuk és változatlanságuk azonban csak látszólagos, egyrészt azért, mert a rajtuk tükröződő fény a folyamat során folyamatosan változik. Másrészt azért, mert előre nem tervezhető körülmények miatt általában átalakul az előtér látványa is.

Az univerzum látszik mozdulni, de valójában épp az, ami a leginkább állandó és mozdulatlan. A változás itt és most történik a Földön, előttünk. Az előtér mesterséges vagy természetes látványelemei a távolihoz képest rendkívül törékenyek és pillanatnyiak.

A képek elkészítését a helyszín és a kompozíció előzetes megtervezése előzi meg. Figyelembe kell venni a várható időjárást, az égitestek mozgását és a helyszín adottságait. Ám ennek ellenére sem látható előre milyen lesz a fotó, mert számtalan váratlan körülmény befolyásolhatja a végeredményt. Hol egy népes kirándulócsoport lép be a kép fókuszába, hogy tagjai mobillal szelfiket készítsenek magukról telihold idején, hol a köd emelkedik feljebb és zavarja meg a fotózást.

A sorozat egyes darabjai 200-350 felvétel egymásra illesztéséből születnek. Ehhez több, mint két órányi exponálásra van szükség, majd ezt követi a legalább ugyanilyen hosszú utómunka.

A képek hangulatát meghatározza, hogy a fotózáshoz a tiszta téli esték-éjszakák a legideálisabbak. A táj így kopárabb, az atmoszféra hűvösebb. A fotózás pedig egyfajta mediációvá válik a hidegben: a mindennapi élet rohanását felváltja a néhány órányi türelmes várakozás időszaka, mely egyúttal aszkétikus fagyoskodás is.