Az elveszett fejezet

Második fejezet

A nagy bejelentés

– Három, kettő, egy, éééééésss adás! – üvöltötte a gyártásvezető, erre az iskolaudvaron egyszeriben csend lett. A kórus belekezdett a himnuszba. Mire a második sor végére értek, a tornapadon álló hátsó sor közepéről leájult az első gyerek. A dal végére érve további három követte. Nem maradtak sokáig szem előtt.

A nyolcadikosokból verbuvált csapatnak az volt a dolga, hogy minél sebesebben vigyék el a színről az ünnepségen elájulókat. Négyesével rohantak be, felkapták a holtsápadtat, majd kiügettek. Éppúgy néztek ki, mint a labdaszedők a teniszmeccseken, vagy azok a közmunkások, akik a Pöttöm Akadémia meccsein sérülést játszó sportembereket szokták kivinni a pálya szélére.

A gépezet olajozottan működött. Rika néni mindenre gondolt. Szemmagasságig kifestették az ebédlőt a jeles alkalomra. Persze nem azzal a céllal, hogy az új tanévre eltüntessék a lábnyomokat és kakaófoltokat a falakról. Az igazgatónő fontos vendégeket várt, akik különleges kiszolgálást érdemeltek. Előre megüzenték, hogy ők bár valóban nagyon fontosak, de ezzel ne tessenek foglalkozni, hisz az lesz a legjobb, ha mindenki a nép egyszerű és jámbor szolgájának látja majd őket, ezért ott akarnak enni, ahol a gyerekek, és azt, amit a gyerekek legjobban szeretnek. Végül fűszeres halcsipszet kaptak zöldséges bulgurral, amit a gyerekek kimondottan utáltak, de az igazgatónő a legjobb arcát akarta mutatni a mégiscsak fontos vendégeknek. Azt gondolta, hogy kapjanak valami divatos kaját, és hadd higgyék, hogy Pöttömváralján minden lurkó odáig van a trendi nevű egészséges ételekért. Ám a fűszeres halcsipsz zöldséges bulgurral nem ízlett senkinek. Az igazán fontos vendégek étvágya azonban akkor ment el teljesen, amikor megpillantották a plafonra dobált és nyáltól ott ragadt tésztamaradványokat, amelyek eltüntetésére sem pénz, sem idő nem maradt. Pedig Rika néni szinte tényleg mindenre gondolt. A konyhás nénik új ruhát és kötényt kaptak. A hónaljban kissé megsárgult pólók és pörköltszafttól ocelotmintás kötények helyett vakító fehérben porciózták a zöldséges bulgurt a fűszeres halcsipsz mellé. Nat Pin Pong sajnálta, mert szerette a kissé mocskos kötényeket bámulni sorban állás közben. Gondolatban összekötötte a pöttyöket és ezek mindig összeálltak valamilyen csillagképpé.

Eközben a tornateremben reggel óta étlen-szomjan próbált a kórus. Nem voltak túl jó állapotban, amikor a késő délután is garantáltan napfényben fürdő fal elé állították őket. Holtsápadtak voltak, akár a kivégzésre váró elítéltek, pedig nem egy halálosztag állt velük szemben, hanem egy televíziós stáb.

Történt ugyanis, hogy a NO TV, azaz az Nemzeti Országos Televízió élőben közvetítette a pöttömváraljai tanévnyitó ünnepséget. Így aztán mindazt, ami a következő egy órában történt, beleértve a kevésbé dicsőséges végkifejletet is, az egész ország, sőt a műholdas közvetítésnek hála a világ összes lakója élőben láthatta. Legalábbis azok, akik a tévé előtt töltötték a délutánt és szerencsétlenségükre épp a NO TV-re kapcsoltak.

Az iskola-dombi iskola iskolaudvarán felsorakoztak az osztályok, akár az orgonasípok. Mire megkezdődött az adás, már mindenki beleizzadt a szépen vasalt ünneplőjébe. A nyár továbbra sem akarta megadni magát, és a legutolsó délután utolsó óráiban is szörnyűséges hőség telepedett a városra. Egyedül azok úszták meg a többször elpróbált sorakozót és a véget nem érő beszédek alatti álldogálást, akik elfelejtettek ünneplőt húzni és távol laktak. Őket a szülők sorfala mögé ültették, a feketefenyők árnyékába.

A közelben lakó gyerekeket hazazavarták átöltözni. Ivánti Páktivánt is hazaküldték, mert kockás ingben érkezett.

A kórus szépen énekelt, annak ellenére, hogy az alt szólam egy, a szoprán pedig három tagot veszített rövid időn belül. A többiek rezzenéstelen arccal daloltak tovább a kopasz zenetanár vezényletével. Az egyik kamera őket vette, a másik a szél hiányában kókadozó nemzeti lobogót. A harmadikat kezelő operatőr pedig lassan lépkedett a gyerekkel szemben felállított hosszú asztal előtt. A fehér terítő túloldalán a díszvendégek ültek. Őket vette.

Rika néni és Naplop León minden jelenlévő gyereknek és szülőnek ismerős volt. A másik két emberrel viszont csak Ivánti Páktiván, Hoda Misu és Nat Pin Pong találkozott a hatodikosok közül. Az egyik csukaszürke öltönyt viselt, a másik pedig rozsdabarna kosztümöt. Amikor felcsendültek a himnusz első hangjai és a két alak a harmadik B takarásából előbukkant, Ivánti Páktiván oldalba bökte barátját, Nat Pin Pong pedig az előttük lévő sorból hátra fordulva biccentett társainak. Megszólalni egyikük sem mert.

– Jól látom? – érdeklődött hunyorogva Ivánti Páktiván anyukája, miközben lábujjhegyén billegett a nyolcadikosok mögött. Szemlátomást megnyúltak a nyáron. Ennek azonban Rika néni szerint meg volt az a kétségtelen előnye, hogy kitakarták a szülőket. Így a rendezetlenül lődörgő és mindenféle tarka ruhába öltözött anyukák, apukák és nagyszülők a legkisebb valószínűséggel kerülhettek csak képernyőre. Alig látszottak, cserébe nem látták jól, hogy mi folyik az ünnepségen.

– Jól látod. Már persze, ha kilátsz – sóhajtott kissé lemondóan a férje. Mivel senki sem zavarta haza átöltözni, kockás ingben figyelte az eseményeket.

– Pszttt!!! – hallatszott valahonnan hátulról.

– Csak nem? – szólalt meg Nat Pin Pong anyukája. Olyan alacsony volt, hogy lábujjhegyen pipiskedve sem látott ki a nyolcadikosok mögül.

– De – felelte Ivánti Páktiván apukája.

– Hát lenni igaz? – kérdezte Nat Pin Pong apukája.

– Pszttt!!! – hallatszott ismét.

– Sajnos nagyon úgy néz ki – mondta Ivánti Páktiván apukája.

– De miért jöttek? – kérdezte Nat Pin Pong anyukája.

– Attól tartok mi megtudni hamarost – vágta rá a férje.

– Hallatlan! – suttogta mérgesen a pisszegés gazdája.

– Délelőtt a könyvtárban voltak nálunk, – újságolta a többieknek Ivánti Páktiván anyukája – de arra nem számítottam, hogy idejönnek.

– Ez már több a sokknál! – morgott tovább a pisszegő.

– Szemtelen banda! – hallatszott a pisszegő mellől.

– Jól látja a helyzetet – fordult hátra Ivánti Páktiván apukája. – És mit kerestek a könyvtárban? – kérdezte elkerekedett szemmel a felesége felé fordulva.

– Fogalmam sincs, elvonultak valahova a főkönyvtárossal és a polgármesterrel – felelte az anyuka.

– Pszttt! Ez illetlenség! – dörgött tovább az ismert hang gazdája.

– Több annál, higgye el! – mondta kicsit hangosabban Ivánti Páktiván apukája, miközben a pisszegés megismétlődött. – Oké, én szóltam előre, hogy ebből baj lesz – mondta az apuka.

Közben véget ért a himnusz, aki nem ájult el a gyerek közül, az továbbra is állt, ülőhely csak a fehér abroszos asztal vendégei-nek járt. Rika néni nem maradt sokáig ülve, mert ő következett. Büszkén a mikrofonhoz lépett.

– Tisztelt Vendégeink-ink-ink! – szünetet tartott, mert meglepte a rosszul beállított hangfalakból visszaverődő hang, aminek a sajátjának kellett volna lennie, de alig hasonlított arra. Hátrébb húzta a fejét a mikrofontól és vetett egy rosszalló pillantást Vedelek Elekre, akit azért állított a keverőpulthoz, hogy garantálja a tökéletes hangzást. A testnevelő csavart egyet a piros gombon, majd egy fülsiketítően magas hang kíséretében egy nagyobbat az egyik szürkén. Érezte, hogy nem sikerül közelebb jutni a tökéletes hangzáshoz, ezért mindkét gombot az ellentétes irányba tekerte, amitől a visszhang még erősebb lett.

– Nagy-agy-agy szeretettel-tel-el köszöntöm-töm-öm Önöket-ket-et! – Rika néni idegesen újra Vedelek Elekre nézett, aki most a kék gombot kezdte csavargatni. Ettől úgy összegerjedtek a hangszórók, mint Kocka Mália és a kopasz zenetanár, amikor a nyár derekán összefutottak a lángososnál a strandon. Kocka Mália érezte, hogy füle melegszik és piros lesz, ahogy megtelik vérrel. Lába elgyengült és kis híján elejtette a sajtos-tejfölös lángost a kezéből. A gerjedő hangszórók hatására a keverőpultot állítgató Vedelek Elek is valami hasonlót érzett, leszámítva a lángos leejtését, hisz az perpillanat nem volt nála. Zavarodottságában összevissza állítgatta a készüléket, ami csodák csodájára eljutott a tökéletes hangzás állapotába.

– Na azért ám! – mondta halkan Rika néni, megfeledkezve arról, hogy a tökéletes hangzás állapotába jutott hangrendszernek köszönhetően az ünnepség valamennyi résztvevője, sőt az egész ország, és a műholdas közvetítésnek hála, a világ összes lakója hallhatta szavait. Legalábbis azok, akik a tévé előtt töltötték a délutánt és szerencsétlenségükre épp a NO TV-re kapcsoltak.

– Hatalmas megtiszteltetés nekünk, hogy az egész ország Pöttömváraljára és a mi iskolánkra figyel ezekben a percekben – folytatta, de amint ezt a viszonylag értelmes mondatot elhadarta, végigfutott az agyán, hogy valóban az egész ország őt nézi a tévében, sőt a műholdas közvetítésnek hála a világ bármely pontján megjelenhet a képe. Ettől a gondolattól elgyengültek a lábai, mint Kocka Máliának a lángososnál. Idegességében lapozgatni kezdte a kezében gyűrődő jegyzeteit és néhány másodperc alatt úgy összekeverte a lapokat, hogy akkor is képtelen lett volna felolvasni a szöveget, ha történetesen nem felejt el olvasni annak idegtépő gondolatától, hogy egy egész ország nézi éppen.

De nem akart szégyenben maradni, így hát próbálta rövidre fogni a beszédét – Ezt azért mondom csak el, vagy azért fogalmaztam meg, mert akkor, hogyha ezt egyértelműen tudja egy ilyen iskola igazgatója, illetőleg egy igazgató, akkor természetesen megkeresi azokat a lehetőségeket, ahol olyan információkat kaphat, amelyek az elképzeléseinek megerősítését szolgálhatja. – Az ünnepély egyetlen résztvevője sem értette, hogy mit akar ezzel a zagyvasággal mondani a jóságos Rika néni, de ő rendíthetetlenül folytatta.

– Ez történt ebben a dologban is. Nagyon imponáló az, hogyha valaki tulajdonít nekem egy olyan bátorságot, hogy én az ország tanévnyitásának folyamát a vállamra veszem, anélkül, hogy nem konzultálok valakivel, akit kompetensnek és szakmailag igényesnek gondolok ebben – darálta el egy levegővétellel, de ezen a ponton már Rika néni sem volt tisztában azzal, miről is beszél. Már csak ki akart kerülni ebből a szorult helyzetből és minden erejével azon volt, hogy valahogy átadhassa a szót az egyes számú díszvendégnek. – Akire pedig gondolok, az itt ül, de kérem, inkább álljon itt helyettem, mármint a mikrofonnál.

A rövid hajú, markánsan férfias tekintetű nő, aki még mindig a délelőtti rozsdabarna kosztümjét viselte, felállt és a mikrofon felé lépett, hogy megmentse Rika nénit.

– Már itt is van, – mosolygott kényszeredetten a jóságos igazgatónő, miközben önkéntelenül hajlongott – köszöntsük nagy tapssal Gőgöslaky Rózsát! – az iskolaudvar különböző pontjairól szórványos taps hallatszott.

Az egyes számú díszvendég közelebb lépett.

– Akkor leváltalak, ha nem bánod – Gőgöslaky Rózsának rekedtes mély hangja volt az évek során elszívott tetemes mennyiségű cigarettától. Szemüvegének fémesen csillogó keretét egy lánc rögzítette a nyakához.

– Nem, dehogy… Azaz ezt most hogy érted? – hebegte a tréfát nem ismerő jóságos igazgatónő, mire Gőgöslaky kacsintott egyet. – Ááá, vagy úgy, értem, hihi, már értem, hihihi. A mikrofonnál, hihi – vigyorgott zavarában és óvatosan a széke felé somfordált, majd megkönnyebbülten ült a helyére.

Gőgöslaky Rózsa és Rika néni ismeretsége régre nyúlt vissza. Egykoron osztálytársak voltak a balgahegyi gimnáziumban. Akkoriban ritkán viccelődtek, mert ki nem állhatták egymást. Ez az érzés az évek során keveset változott. Útjaik elváltak egymástól, miközben szerencsecsillaguk eltérő szögben ívelt felfelé.

Gőgöslaky Rózsa Balgahegyről a fővárosba költözött, előbb igazgató lett egy gimnáziumban, majd ő lett a nagy hatalmú iskolaminiszter. A két esemény között hozzáment egy férfihoz, aki gyerekkori barátja volt a későbbi főminiszternek, Arma Gedeonnak. A rossznyelvűek szerint Gőgöslaky Rózsát ez a gyerekkori barátság sodorta az iskolaminiszteri székbe. Az mindenesetre biztos, hogy a saját gyerekkori barátságával nem sokra ment volna, hiszen Rika nénit csak a pöttömváraljai iskola igazgatóságáig ívelte a némiképp alacsonyabb szögben suhanó szerencsecsillaga.

A jóságosnak viszont jól jött ez a régi kapcsolat, mert a színpompás tanévnyitó ünnepéllyel, melyen nem csak a NO TV három operatőre, gyártásvezetője és még egy tucatnyi további technikusa vett részt, hanem maga az iskolaminiszter is, nos, ezzel az ünnepséggel feledtetni tudta azt az apró nyári incidenst, amikor előbb három, majd még két ötödikest veszített el a Láthatatlan-hegyen.

– Tisztelt polgármester úr és művész úr! – kezdte beszédét a rekedtes mély hangú iskolaminiszter. Lánccal nyakához rögzített, fémesen csillogó keretű szemüvegét a feje búbjáig tolta. Előbb Naplop Leónra nézett, majd a titokzatos másik férfira, akivel együtt a városba érkezett, és most ott mosolygott az asztal szélén. A csukaszürke öltönyös mosolyában azonban nehéz volt felfedezni őszinte kedvességet. Sokkal inkább tűnt számítóan sátáni mosolynak. Az ördögi hatást csak fokozta mélyen ülő csukaszürke szeme.

– Elvtársak, kartársak és padtársak! – folytatta az iskolaminiszter. – Minden szeptemberben új tanév kezdődik, aminek ugyebár júniusban van vége. Így van ez, ugyebár amióta világ a világ. És nekem elhihetik, hogy nagyon jól van ez így! Mert mit csinálnának a gyerekek szeptembertől júniusig máskülönben? Csak azt, amit a nyári szünet alatt, ugyebár. Az a sok pihenés és haszontalan játszás pedig mire jó? Meg a telefonok eszetlen nyomkodása ugyebár? Na ugye, hogy semmire! – Rika néni, Naplop León és még néhány tanár elismerően bólogatott. Az iskolaminiszter hallhatóan szerette megválaszolni a saját maga által feltett kérdéseket, de ezek a válaszok most Pöttömváralján nem arattak osztatlan sikert.

– Ki nem állhatom ezt a némbert! – mondta félhangosan Ivánti Páktiván apukája.

– Vagyunk ezzel így néhányan! – sóhajtott nagyot Nat Pin Pong anyukája

– No, de kérem, ő a miniszter! – vágott közbe az ismerős pisszegő hang a háttérből.

– Ja, az más! Akkor mi szeretni – nevette el magát gúnyosan Nat Pin Pong apukája.

– Sőt oda vagyunk érte! – kontrázott Ivánti Páktiván apukája és lazán oldalba bökte a fogorvost, aki hányást mímelt.

– Na szép! – horkant fel a pisszegő ismét. – Micsoda szülők, mire nevelhetik maguk a gyerekeiket!

– Mert gondoljanak csak bele, hogy ugyebár mire nevelnék maguk a gyerekeiket iskola nélkül! – Gőgöslaky Rózsa a szülői felelősségről kezdett szónokolni. – Jól gondolják, hogy az egy tévút lenne. Mert mire mehet egy egyszerű apuka vagy anyuka a tanárok szakértelme nélkül? Hát nem sokra, ugyebár. Nekem elhihetik! De azt sem szabad elfelejteni ugyebár, hogy a mi végtelen bölcsességünk és mindentudásunk nélkül a tanárok szakértelme sem érne egy fabatkát sem. Mert ki szab határt és mutat irányt a népnek? Hát persze hogy mi, ugyebár – Rika néni, Naplop León és még néhány tanár továbbra is elismerően bólogatott.

– Úgy van! Úgy van! – kiáltotta a  pisszegő hang gazdája.

– Ez a nő nem kibírható – állapította meg Nat Pin Pong

apukája.

– Tudom, hogy még sokáig tudnának hallgatni, – folytatta Gőgöslaky Rózsa – de szeretném átadni a szót drága vendéglátónknak, Pöttömváralja polgármesterének, akinek ugyebár nagy bejelenteni valója van. Persze bejelenthettem volna én is, de úgy illik, hogy a helyieket érintő igazán nagy dolgokat olyan személy jelentse be, aki a határt szabja, és az irányt mutatja itt helyben.

Több sem kellett Naplop Leónnak! A szép szál piperkőc felállt, kihúzta magát és felfújt mellkassal lépett az iskolaminiszter mellé. Az értelmesebb tévénézők már rég elkapcsoltak a Nemzeti Országos Televízióról, pedig a műsor java még csak most következett.

Naplop León benyúlt a méregdrága öltönyének bal zsebébe és egy papírt rántott elő.

– Tisztelt Kerékpározók! Minden kilométernyi új bicikliút átadása… – a közönségen halk moraj szalad végig. Naplop León gyorsan kapcsolt – Elnézést ez egy másik beszéd. Tudják hogy van ez… – magyarázkodott miközben zsebeiben turkált és a méregdrága öltönyének jobb belső zsebéből előkotort egy másik papírt.

– Mély megrendüléssel állunk itt a sír fölött. Drága barátunk fájdalmasan korán… – a szülők irányából hangos zúgolódás hallatszott. Többen pfujoltak, de a gyerekek nagy többsége semmit sem vett észre az egyre kínosabb közjátékból, hiszen a felnőttek értelmetlen szónoklataira a gyerekek sehol sem kíváncsiak. Amint egy Naplop Leónhoz hasonló elfoglalt és fontos ember kezd beszélni, a védekező reakció azonnal beindul náluk, és képzeletük messzire repíti őket. A szülők azonban érezték, hogy ennek így nem szabadott volna megtörténnie, hiszen a televízió előtt ülő nézők világszerte láthatták micsoda ostoba alak az ő polgármesterük.

Naplop León azonban egyáltalán nem jött zavarba, csak a megfelelő papírt kellett megtalálnia a zsebeiben. Ez nem volt egyszerű, hiszen sűrű napja volt ismét. Túl volt már három avatáson, két megemlékezésen és egy temetésen. A tanévnyitó ünnepséggel együtt ez hét különböző beszéd és hét különböző papír. Sőt, ha a bevásárló listát is hozzászámítjuk, akkor már nyolc.

– Egy jókora dinnye, tíz kifli… – folytatta a polgármester a keze ügyébe kerülő cetlik felolvasását. A zavarba esésnek továbbra sem mutatta semmi jelét, annak ellenére, hogy a szülők már hangosan kiabáltak. Rika néni kínosan mocorgott a székében.

– Á, ez lesz az – motyogta a polgármester és megfordította a bevásárló listát. Rika néni szívéről egy jókora dinnye gördült le. – Tisztelt miniszter asszony és művész úr! – fordult rendkívül tisztelettudóan a titokzatos férfiú felé. – Tanár urak és nők! Tisztelt apukák és feleségeik! Ja és… a gyerekek persze… Ahogy azt el szoktam volt mondani, Pöttömváralja nagyon büszke az elért eredményeire, büszke a jövőjére, ami a tanévnyitóban érintett kis lurkók személyében voltaképpen itt áll előttünk, és büszke a múltjára, mely köztudomásúan komoly – az előtte álló lurkókat persze ez a lehetőség cseppet sem hatotta meg.

– Ez egy barom – állapította meg Ivánti Páktiván apukája.

A körülötte állok bólogattak, a pisszegő ki tudja miért, ezúttal hallgatott.

– Egy város – folytatta Naplop León –, melynek tehát köztudomásúan komoly a múltja, és van jelene, az kétség kívül ígéretes jövő előtt áll. Főként, ha olyanok vezetik, mint én – a felnőtt hallgatóság már rendkívül  kényelmetlenül érezte magát. A kórus időközben egy puffanó hang kíséretében két tagra fogyatkozott.

– De nem csak én kellek a sikerhez, hanem az olyan kiváló államférfiak, akarom mondani, államnők is, mint miniszter asszony. És szükségünk van az olyan lángelmékre is, mint a művész úr – az asztalnál ücsörgő férfi rendületlenül mosolygott tovább.

– Sejted, hogy mire akar kilyukadni? – kérdezte Ivánti Páktivántól Nat Pin Pong?

– Gőzöm sincs – felelte a fiú.

– Talán valami új fesztivált fog bejelenteni – tűnődött el Nat Pin Pong.

– Nem hiszem. Annak mi köze lenne a miniszterhez meg az iskolához? Azt pedig végképp nem vágom, hogy ki az a mosolygós fickó az asztalnál – mondta Ivánti Páktiván.

– Ő az apukám – szólalt meg egy ismeretlen aprócska fiú a sor végén. Szőke haja meredeken nyúlt az ég felé, akár egy kefe, vagy sokkal inkább úgy, mint egy pemzli.

– Na ez meg ki a fene? – kérdezte Bagoi.

– Tényleg. Ki vagy te? – kérdezte Hoda Misu.

– Az asztalnál ülő mosolygós fickó fia – felelte az asztalnál ülő mosolygós fickó fia.

– Na de most komolyan! Ki vagy te? – kérdezett ismét Hoda Misu.

– Pszttt! – hallatszott Kocka Mália irányából.

– Brutus – súgta alig hallhatóan a nevét a pemzlifejű fiú.

– Bluetooth? – kérdezte értetlenkedve Bagoi.

– Majdnem. Ezer évet tévedtél – válaszolta a Brutus, aki jó volt töriből.

– He? – kérdezte Bagoi, aki egyáltalán nem volt jó töriből.

– Én értem mire céloz – mondta a töriből egész jó Hoda Misu.

– Csönd legyen már! – szólt közbe Kocka Mália ingerülten, aki csapnivaló volt töriből, magyarból, énekből, biológiából, földrajzból, informatikából és matematikából. Az utóbbi kettőt a gyerekek szerencsétlenségére még tanítani is próbálta.

Eközben Naplop León összevissza beszélt még arról, hogy Pöttömváralja milyen nagyszerű természeti adottságokkal rendelkezik, kivéve persze a hegyet, ami láthatatlansága miatt teljesen haszontalan, de a pöttömváraljaiak megtanultak együtt élni az efféle furcsaságokkal. Aztán arról kezdett el beszélni, hogy nem csupán együttélésről volt szó a múltban, hanem a természet megzabolázásáról. Meg arról, hogy ebben milyen fontos szerepet játszottak a Balgahegyi Péterhez és társaihoz hasonló hősök, és miként győzték le a várost fenyegető veszedelmet.

– Figyeljetek csak oda! – mondta Nat Pin Pong a barátainak, akik még mindig az ismeretlen pemzlifejű fiúval voltak elfoglalva. – Szerintem most jön a lényeg.

– És most jön a lényeg, tisztelt ünneplő tömeg és a tévé előtt ülők milliói! – harsogta Naplop León, aki egészen belelendült a szónoklásba. – Bizonyára mindannyian hallottak már Balgahegyi Péterről és kiváló társairól, Senkiházy de’Belláról, Mindenhájjalmegkent Hydroglobuszról, Ájtatos Lájtákosról és a hóhajú alfingmesterről – a kórus eddig állva maradt két tagja közül az egyik ezen a ponton zuhant a földre, a Láthatatlan-hegy felett pedig sűrű fekete fellegek gyülekeztek. Ivánti Páktiván tekintetével Dorottya nénit, a történelemtanárt kereste, de sehol sem látta.

Naplop León kitért a régi kódexre és annak hiányzó fejezetére is. – Tudom, hogy sokan az ő hőstetteiket csak mesének gondolják és kitalációnak. De higgyék el, ez butaság! Itt a pöttömváraljai Közkönyvtárban őrzünk egy régi kódexet, amiben minden pontosan és érthetően le van írva, de sajnos a kötet legfontosabb fejezetét valaki kiszaggatta, pedig azokon az oldalakon egyértelműen, de úgy is mondhatom, hogy feketén-fehéren le van írva az igazság – aki ebben a percben átnézett az Iskola-domb fenyőfái felett, az már láthatta, hogy a hegy feletti felhők sötétlila szupercellává álltak össze és vészjóslóan közeledtek a városka hét dombja felé. Naplop León háttal állt az apokaliptikus látványnak, ezért mindebből semmit sem érzékelt. Mivel kiváló politikus volt, egyáltalán nem foglalkozott a vele szemben álló tömeg rémült tekintetével. Folytatta a nagy bejelentést.

– Joggal tehetik fel a kérdést, hogy honnan tudom mindezt? Hát onnan, tisztelt ünneplő tömeg és a tévé előtt ülők milliói, hogy néhány hete arról tájékoztatott a körünkben ünneplő Kooppvan Peytel művész úr, hogy a nyomára bukkant ennek az elveszett fejezetnek, amit ma délelőtt a miniszter asszony jelenlétében meg is mutatott nekem a könyvtárban. Az elveszett fejezetet tartalmazó lapokat beillesztettük a régi kódex hiányzó helyére és úgy passzolt oda, mint kakasra a taraj! – szavalta diadalittasan a polgármester. A távolban már sűrűn villámlott, mintha valaki bekapcsolt volna egy stroboszkópot. A dörgés egyre közelebbről érkezett. A szülők legszívesebben elindultak volna haza, de az ünnepség még nem fejeződött be, a gyerekek nem mozdulhattak el a helyükről. Az aggodalom egyre nagyobb lett.

– Egyértelmű és megcáfolhatatlan, hogy a fent nevezett történelmi személyek nem csak hogy léteztek, hanem, hogy úgy mondjam, egyenesen szuperhősök voltak! – folytatta a nagy bejelentést Naplop León, Rika néni némi aggodalommal pillantott hátrafelé. – Ennek fele sem tréfa – motyogta a mellette ülő Gőgöslaky Rózsának.

– Úgy ám, ennek fele sem tréfa! – sandított az asztalnál ülők felé Naplop León, és folytatta. – Tisztelt ünneplő tömeg és a tévé előtt ülők milliói! Higgyék el! – a polgármester még mindig képtelen volt észrevenni, hogy a háta mögött tornyosuló felhők a város elpusztítására törnek. A gyerekek rémülten várták a nagy bejelentés végét, a legkisebbek közül egyre többen sírták el magukat félelmükben, de senki sem merte félbeszakítani minden idők legnagyobb pöttömváraljai polgármesterét, a Kakastaréj Fesztivál szellemi atyját, aki még mindig adós volt a nagy bejelentéssel.

– És amint tudják, városunkban ezekről a nagyszerű emberekről oly kevéssé emlékezünk meg. Balgahegyi Pétert ugyan mindenki ismeri. A szobra ott áll a Hétfő téren. De mi a helyzet a többiekkel? Mi a helyzet a méltatlanul elfeledett Senkiházy de’Bellával, Mindenhájjalmegkent Hydroglobusszal, vagy Ájtatos Lájtákossal?

– Hagyja már abban ez az őrült! – fakadt ki Nat Pin Pong anyukája.

– Maradj már csöndbe migráncs! – mondta a pisszegő. Nat Pin Pong apukája a hang gazdáját kereste, de nem találta. A mögöttük állók nem különböztek egymástól, bárki mondhatta.

– A hóhajú alfingmestert most miért nem említette? – kérdezte naivitással a hangjában Ivánti Páktiván anyukája. Pedig ő is tudhatta, hogy aki a televízióban szerepel, az nem beszélhet csúnyán.

– Nem tudom, de ha nem hagyja abba, akkor felrobbanok – felelte dühösen Nat Pin Pong apukája, erre a mögöttük állók óvatosan három lépést hátráltak.

– Megálljunk! Itt az ideje, hogy ezen változtassunk! – üvöltötte Naplop León. Homlokán kidagadtak az erek, ökölbe szorított jobb kezét a szupercella felé lendítette – A könyvtárat a holnapi naptól Ájtatos Lájtákos Közkönyvtárnak hívjuk, a távolsági buszállomást Mindenhájjalmegkent Hydroglobuszról nevezzük el, a strandfürdő neve Wellnesz a Hóhajú Alfingmesterhez lesz! Az iskola pedig… – itt vett egy nagy levegőt.

– Ó, csak azt ne! – sápadt el Ivánti Páktiván. Dorottya néni sem volt sehol, hogy közbelépjen és megakadályozza azt, ami már könnyen kitalálható.

– Az iskola pedig az új tanévtől Senkiházy de’Bella nevét viseli! – fejezte be a nagy bejelentést Naplop León. De amint kimondta az utolsó szavakat, a vihar orkán erejű széllel elérte a város határát és egy perc múlva már az iskolaudvaron söpört végig. Mindenki menekült, ahogyan tudott. A káosz leírhatatlan volt. A díszvendégeket Rika néni igyekezett védett helyre menekíteni. A szülők megpróbálták megkeresni a gyerekeiket. Mindenfelől sírás és kiabálás hallatszott, persze csak annyira, amennyire a rémisztő mennydörgés hangjai mellett erre esély mutatkozott.

Mire az özönvízszerű eső elborította az iskolaudvart, már csak a három operatőr, a gyártásvezető és a tucatnyi technikus volt ott, no meg Vedelek Elek, aki testével védte a tökéletes hangzásra állított keverőpultot. Kevés sikerrel. Az éppúgy elázott, mint a hangfalak és a kamerák. Az adást rögtön a nagy bejelentés után meg kellett szakítani, így a felfordulást már nem láthatták azok, akik a tévé előtt töltötték a délutánt és szerencsétlenségükre épp a NO TV-re kapcsoltak.

Azok sem jártak túl jól, akik az iskolában kerestek menedéket. A tető már egy kisebb záporban is átengedte a vizet, ezzel a tejszerűen kavargó víztömeggel pedig végképp nem tudott megbirkózni. A szél ki-be csapkodta az ablakokat, a víz pedig úgy folyt be az aulába, a folyosókra, a könyvtárba és a tantermekbe, egyszóval az igazgatói irodán kívül szinte mindenhova, mintha egy szűrőtálon engedték volna át.

Sokan menekültek gyalogosan, vagy pattantak be az autójukba. Ők rettegve kerülgették a leszakadó ágakat és a tetőkről szanaszét repülő cserepeket. A szél süvített és vitt mindent, ami mozdítható volt. Felkapta az útszéli szemeteseket, Batukánné muskátlis ládáit, három mobil wc-t, de még egy újságos bódét is magával ragadott. Két utcával arrébb találták meg darabokra törve.

A Láthatatlan-hegyről hatalmas árhullám indult. Megáradt a Smaragd-folyó és a föld alatt kanyargó párja is. Ez visszaduzzasztotta a pincerendszeren átfolyó vizet. Az utcákon hömpölygő áradatot nem tudta semmi sem elnyelni. A föld alatti járatok többségében, ahol korábban Ivánti Páktiván és a többi gyerek bolyongott a Rettenetes bácsi és Kerberosz kíséretében, most derékig-nyakig állt a víz. Az áradat betört a Balgahegyi sírboltba is, ahonnan magával sodorta az egykori szuperhős csontjait. Soha többé nem kerültek elő.

Csodával határos módon azonban senki sem sérült meg az évszázad pöttömváraljai viharában. De az anyagi kár elképesztő volt. A város központjában volt a legsúlyosabb helyzet. A Városházán alig maradt cserép, a bronzhadvezér szobrára pedig ráborult egy hatalmas platánfa, amit tövestül csavart ki a szél.

A szobor megszűnt bronzhadvezérnek lenni. Alaktalan fémkupac volt csupán a márványtalapzaton.