A Mecsek ezerarcú – Középhegységnek talán túl alacsony, a dombvidékből viszont kiemelkedik. A többi magyar hegységtől meglehetősen távol, szigetként magasodik, hozzám azonban nagyon közel áll. Oly közel, hogy ismerem, mint a tenyeremet. Bejártam jó párszor kerékpárral és gyalog; tél derekán és március idusán; hőségben, amikor elapadnak vízfolyásai és ősz végén, amikor színesben pompáznak erdei.

A Pécs feletti parkerdő gondosan kiépített útjait az északi oldal mély völgyei váltják, ahol tavasszal üde zöld szőnyeget alkot a medvehagyma.  A Keleti-Mecsek vidékén vadregényes és festői lankák között apró falvak sorakoznak. A középső gerincen lépten-nyomon az egykori szénbányászat nyomaira bukkanhatunk, amiket lassan visszavesz a természet. Ugyanitt érdekes kasztformákra bukkanhatunk a bükkösök mélyén. A Nyugati-Mecsek homokkő-tömbje meredeken tornyosul a síkság fölé, és lágyan simítja hátát a Zselicnek.