Velebit-hegység déli része vadregényes világ. Tengerből kinövő kőtenger, kabócák zsivaja és mély szurdokvölgyek – így fest a Paklenica Nemzeti Park a tengerpart felől. A fennséges gerinc felé a két patakvölgyön keresztül, vagy a sziklák között kanyargó ősi ösvények át vehetjük az irányt.

Ha a Velika Paklenica völgyet választjuk – miként a legtöbb turista – úgy sziklamászók között vezet utunk a legendás Anica kuk (csúcs) tövében, majd a szélesedő völgy a falként tornyosuló főgerinc sziklái alatt megbúvó menedékháznál kínál pihenőt. A Mala Paklenica völgy csak a száraz nyarakon járható, de akkor is csak nagy nehézségek árán, hatalmas, víz által simára csiszolt köveken átmászva juthatunk a könnyebb terepre, a hegység mélyére, ahol már nyoma sincs a kopár sziklák zordságának. A hegyi ösvényeket birkák koptatták fényesre, lábunk mellett itt-ott apró sírkövek állnak, sőt néhol temetőt alkotnak. Az egykor itt legeltető pásztorok nyughelyei. 600 méteres tengerszint feletti magasságban már bükk és fenyőerdők árnyékában kapaszkodnak az utak a magasba, hogy aztán a fennsík pereméhez közeledve átadják a helyüket a füves-sziklás mezőknek. A Velebit hosszan elnyúló, erősen tagolt gerince néhol néhány tucat métere szűkül, az északi oldalon pedig meredeken szakad a mélybe.

De nem kell feltétlenül a két legmagasabb pont, azaz a Vaganski vrh és a Sveto brdo meghódítására vállalkoznunk. A park déli határában ott kanyarog a Zrmanja és a Krndija folyók mélyzöld kanyonja. Tőlük alig kőhajításnyira, a Mali Alan autópálya-alagút felett tornyosuló Tulove grede sziklához autóval és kerékpárral is járható makadámút vezet. A park északi határán pedig a fenséges Veliko rujno széles, fenyőillatú fennsíkja terül el egy apró kápolnával, ahol szeptemberben búcsút tartanak és ahonnan akár a főgerinc, akár a sziklás Bojin kuk, akár a cukorsüveget formázó Kuk Stapina felé is vezethet utunk.